Sokszor beszélgetünk egy-egy eset kapcsán, és nagyon gyakran azt érezzük, nem azonos következtetésekre jutunk, szakmai alapon sem, az intézményrendszerben dolgozókkal.
Próbálom ezt mindig az ügy-kezelő szemlélettel magyarázni, a prevenció hiányával, de gyakran felmerül egy másik kérdés is: ez pedig a rendszerben dolgozók tudása, szemlélete, gyakorlata. Mikor egy-egy kérdést felvetek a facebookon, gyakran kapok utána olyan üzeneteket, hogy nemcsak a rendszerrel van a baj, hanem azokkal is, akik benne dolgoznak. Akik durvábban fogalmaznak, azt írják, szerintük nagyon sok, erre a munkára alkalmatlan személy dolgozik ma az intézményekben.
Én ezt nem hiszem. Bizonyára vannak, mint minden területen, a leszakadókkal foglalkozóknál is (és itt most nyilván értem az óvodától az iskoláig, a védőnőtől a családgondozóig, a lakásotthonokban dolgozóktól a gyógypedagógusokig, de akár a rendőröktől az önkormányzati munkatársakig mindenkit) képzettebb, elhivatottabb, empatikusabb, vagy kevésbé ilyen szakemberek. No és a kiégésfaktorról se feledkezzünk meg, ami ugye jóval nagyobb azoknál, akik ezen a területen dolgoznak.
Azt gondolom, minden, ami kritikaként megfogalmazódik a szakemberek felé, az mind abból adódik, hogy a rendszer nem megfelelő, vagy talán úgy még pontosabb, hogy nem megfelelő elvárásokkal és protokollal működtetett. És ebben így kódolva van a kiégés, de a hibáztatás, a kivárás, és az eltussolás is. A felelősségtől menekülés fontosabb, mint a problémák megoldása, a “lepapírozás” pedig ebben biztonságot ad. Hangsúlyosabbá válik, mint minden más.
Azt hiszem, ez is kulcsszó ebben az egészben. A felelősségtől menekülés. A megúszás. A “ magától megoldódás” reménye.
Ott van pl. az elköltözés, mint megoldás. Persze nem a családnak, hanem, hívjuk az egyszerűség kedvéért így: az ügyintézőnek megoldás ez. Mert nem neki lesz ezután vele gondja, hanem annak, aki ott ügyintéző, ahova költöznek. De ott is a kivárás, hátha visszamennek. Így vannak gyerekek sokszor hónapokig, vagy még tovább óvoda, iskola nélkül. Mondjuk érthető, ha azt nézem, hiszen egy csomó papírmunka van vele, átvenni, és lehet, kárba vész az egész, mert hirtelen visszamennek, vagy tovább, egy harmadik helyre. Plusz munkát meg senki sem akar. Csakhogy a gyerek szempontjából ez nem ilyen egyszerű. Neki kiesés, amit senki, sosem fog bepótolni. És kockázat is, hiszen kikerült a rendszer látóköréből.
Aztán ott van az is, mikor nem értjük a szakértői véleményeket. Nálunk is vannak képzett szakemberek, és mi, a gyerekekkel végzett hosszú távú munka során egyszerűen mást tapasztalunk, mint amit egy egyszeri szakértői vizsgálat diagnosztizál. Elképedve nézzük, hogy amivel mi a fejlesztésben küzdünk, az meg sem jelenik a szakértői véleményben problémaként. Ilyenkor mit tegyünk? Nyilván eleve aránytalan a küzdelmünk, hiszen a civil szférából mi hiába próbálunk meg érvelni, még, ha megfelelő szakmai hátterünk is van, lepattanunk, hiszen ők a hivatalos szakértők, és nehogy már megkérdőjelezze bárki a munkájukat. No persze más a helyzet ott, ahol a szülő érdekképviselete erős, mert ott utánamennek, másik szakértőt kérnek, stb. De a mi gyerekeink szülei nem értik ezt, nem értik az egészet, az SNI-t sem, sokszor maguk a szülők is azok, ők biztosan nem kérnek semmit, elfogadják, hazamennek, és örülnek, ha békén hagyják őket. Nekünk viszont nagyon óvatosnak kell lennünk, mert könnyen előáll a helyzet, hogy a problémajelzésünk a családon csapódik le. Talán ha lenne egy másik véleményező is… és ha a kettő nem azonos, akkor annak a rendszeren belül utána kellene menni. De nyilván leterhelt mindenki, és ebből a társadalmi csoportból kisebb kockázattal jöhet a megkérdőjelezés. Ám ezekhez a véleményekhez igazodik a fejlesztés, a lehetőségek szűkös tárából.
No és ott a nagy hézag, amikor az SNI gyerek felnő. És a rendszer innentől teljes döntési képességgel rendelkezőként kezeli, miközben mi pontosan tudjuk, hogy nem az. A pszichiátriai vizsgálat pl. olyan véleménnyel zárul, ami számunkra teljességgel értelmezhetetlen. Mert pontosan ismerjük az élettörténetet, a körülményeket, a tudás- és képességszintet gyerekkora óta, és azt is meg tudjuk jósolni, mi következik. Kezdjünk bele, hogy vizsgálják meg újra? Hogy vegyék észre azokat, amiket mi látunk? Veszett fejsze nyele…Nehogy már mi felülbíráljuk a szakértőt.
Aztán ott van a leterheltség is. Mikor nem értjük, miért nincs még börtönben a visszaeső, miközben állandó cirkusz van vele, hol az alkohol, hol az agresszió, hol a betörések miatt, de nem kerül börtönbe még egy év után sem. Közben halmozza tovább körülötte a problémákat, elkövet abúzust is, de ez már csak akkor derül ki, mikor börtönben van. Megelőzhető lett volna, ha hamarabb elviszik. De zsúfoltak a börtönök, hosszú az ügyészi szakasz, aztán ugye kiértesítik, hogy vonuljon be, de nem teszi, megint kivárnak, mire végre elviszik. Mi meg tehetetlenek voltunk, és tudjuk, nincs vége még ezzel sem.
A sort hosszan folytathatnám. A szökésben levő állami gondozottakkal, akiket senki sem keres. A jelzőrendszer fogalmára rácsodálkozó pályakezdő szakemberrel. Az egyik gyámhivatali szakvéleményt figyelmen kívül hagyó másik gyámhivatallal, mert ők máshogy látják, mint az, ahonnan elköltöztek.
Az egyik ok nyilván a szétdaraboltság. Mert a gyermekjólét, családsegítő nem az önkormányzathoz tartozik, hanem a járáshoz. Az csak helyet ad neki…és ugye a családok is az önkormányzatok településein élnek. De előfordul, hogy egymásnak feszülnek. Hogy lehetne ebben értelmes ügykezelés? Az okoról már nem is beszélek… Az óvoda az önkormányzaté (még), az iskola a tankerületé. A pedagógia szakszolgálatok megint egy külön vágány. Más protokoll, más elvárás, más tempó. A rendszer minden eleme ezer sebből vérzik.
És egymásnak feszül a rendszeren belül a többi szereplő is, előfordul, hogy minket is ellenségesen kezelnek, és azt is, aki a mi véleményünket osztja közülük egy-egy kockázatos eset kapcsán. Mert munkát adunk, foglalkozni kell vele, kitenni magukat konfliktusnak, és sokszor félnek is. De közben mi meg rettegünk, hogy visszafordíthatatlan baj történik, a jelzésünk ellenére, ha azt látjuk, senki sem mozdul. És nem szólunk, ha megoldható a segítségünkkel, hiszen nekünk is a célunk, hogy ne legyenek ügyek. De ha szólunk, az azért van, mert a probléma kezelésében civilként nem vagyunk elegek, és elé szeretnénk menni egy-egy tragédiának. Amiből nekik is bajuk lehet…
A másik ok nyilván az, hogy ebben a rendszerben, ezzel a szemlélettel nem lehet hatékony a szociális munka, a gyermekvédelem. Mert nem a családok problémái vannak a fókuszban, nem ahhoz igazodik a működés, hanem van a működés, és ehhez próbálják hozzárendelni a problémákat. Ha nem így lenne, összeérnének a szálak, és egységesednének a hatások is. És végre sikerélményük lehetne azoknak, akik a leszakadókkal dolgoznak, és nem egy védekező-hibáztató attitűd határozná meg a munkájukat.
Mert alapvetően és többségükben ők elhivatott, jó szakemberek. De ez a rendszer, így, ebben a működésben, ebben az elvárásban kiégeti őket. A megoldást a döntéshozók megint a BM-es módszerekben látják: szigorítani, büntetni.
Közben pedig épp humanizálni kellene.