Fontosak. Minden iskolában. Benne van a pedagógiai programokban. Ettől érzik úgy a gyerekek, hogy egy közösséghez tartoznak. Külsőségek, rítusok, szokások, amelyek felemelő érzést adnak a tanulóknak, az összetartozás büszkeségét.
Persze én is nagyon fontosnak érzem. A tablókép, a nyakkendő, vagy sál, a feliratos póló, a ballagás menete, az osztálykirándulás, a bál, a szülőknek bemutatott tánc, a tarisznya, az emléklap, a tábor…sok-sok dolog, amit tradícióként kezelnek az iskolák. Azért, hogy a gyerekek érezzék, ez az a közösségi érzés, ami megkülönböztet másoktól, ami büszkévé, odatartozóvá tesz.
Egy ideje inkább idegesít. Mert megváltoztak a viszonyok. És azt látom, megoldhatatlan helyzeteket teremt ez, és az összetartozás helyett egy réteg számára inkább a kirekesztést eredményezi. Mert sok helyen már régen nem arról van szó, hogy van egy-két szegény az osztályban, és annak majd a többi, a gazdagabb csendben összeadja. Mert sok helyen már majdnem mindenki az. Mégis ragaszkodnak az iskolák ahhoz, amit nem tud teljesíteni az, akinek a megélhetés is gond. Nem azt mondom, hogy meg kell változtatni a tradíciókat. Csupán át kellene gondolni, hogy lehetősége legyen mindegyik gyereknek elérni az érzést. Az odavezető utat kellene valahogy másképp szervezni.
A lány is oda tartozik, akinek nem sikerül. Mélyszegénységben élnek, öt gyerek, napi gondok, elhanyagolt ruházat, szakadt blúzok, nadrágok, tornacipő, tréningruha sosem, otthon már semmi nincs, bútor is alig, náluk előfordult már, hogy nem volt cipő iskolába menni, vagy vatta, betét, ha épp meg volt neki…akkor maradt otthon, nagy hiányzást felhalmozva. De végigvitte a rendszer, már nyolcadikból ballag.
Ballag, a megfelelő tradíciókkal és költségekkel. Mert neki is kellett volna fizetni a fotózásért, a képekért, a tablóért, ja, és persze a blúzért, ment hát, a többivel, nem sejtve, hogy a végösszeg túl sok lesz, és még ott van a többi, a tarisznya ára, virágról már nem is álmodik, elég, ha kinyögik a kötelező, több ezer forintot…
Persze, gyűjthetnének egész évben, mondják sokan a messziről ítélkezők. Ha lenne miből. Szívesen megnézném néha, ők hogyan osztanának be ennyit egy hónapra. Kicsit adnak be persze néha, a tanév során, amikor megjön a családi, de a végösszeg elérhetetlen. Mi próbálunk segíteni, hisz tudjuk évek óta, aki nem fizet, az nem lehet majd a tablón, mert leveszik a fotóját, mindenhol ez a gyakorlat. Meg lehet érteni a fotóst is….nem jótékonysági intézmény ő sem – mondja.
És jön a ballagás napja, fel kellene rendesen öltözniük, a lányoknak még csak-csak, de a fiúknak öltönyt akarnak, ez a hagyomány….megfizethetetlen számukra, még a kínaiból is. Pedig akarják, szeretnék ők is, hogy az övéké is olyan legyen, mint a többi. Hogy ajándékot kapjon, virágokat, hogy ők is adhassanak be az osztályfőnök virágcsokrába, és vihessenek süteményt, kólát.
A minap egy kis levelet kaptam. Hetente többször küldenek ilyet a gyerekkel, gyűrött papírfecnire, egy füzetlap darabjára, vagy egy boríték belsejére írva, ákombákomok, némelyik tele helyesírási hibákkal. És sokszor sokkoló, torokszorító kérésekkel. Ezt most egy anyuka írta, akinek ballag a gyereke. Hogy nem tudnánk e adni egy üveg olcsó kólát, meg egy bármilyen doboz kekszfélét. Hogy bevihessék ők is. Most kapcsolták ki tőlük a villanyt… semmijük sincs…és a gyerek szégyelli, hogy ők nem tudnak bevinni. Meg ő is szégyelli, hogy ilyet kér…de nem tud senkihez fordulni…
Mindegy, túl leszünk már rajta, csak egy hét, és vége az általános iskolának, elfelejtődik majd, jön az új suli. A középiskola.
És már rögtön a beiratkozásnál kezdődnek a gondok. A lány messzire menne, kollégiumba, ott van fodrász szak is….majd azt szeretné….elérhetetlen álom egy cigánynak, de nem mondom neki, elég, ha csak engem szomorít az elérhetetlensége. De már az iskolai beiratkozási értesítőnél megakadnak. Kötelező megvásárolandók, az iskola logójával ellátott sál (kérdezi, mi az a logó), póló, diákigazolvány, és persze a személyi iratok (tényleg, nincs is tb kártyája, azért be kell utaznia előbb), már rögtön olyan költségek, amit most biztosan nem tudnak befizetni. Arra sincs pénzük, hogy beiratkozni beutazzanak.
És ha valami csoda folytán ez össze is jönne…. még ott lesz majd szeptemberben a kollégium, mindazzal, amit vinni kell, az ágynemű, a törülköző, tisztasági holmik, némi költőpénz, meg útiköltség, hogy majd hazamenjen…. iskolaszerek, füzetek, könyvek, tornacucc, némi váltóruha, a mások számára természetes kirándulások…Az iskola csak kér…Lehetetlen annyi jövedelemből.
Ezért aztán, ha el is jutnak a középiskolai kollégiumig, pár hónapig, ha húzzák. Aztán egy hétvége után nem mennek vissza. Nem lesz miből. Később már nem is akarnak oda tartozni. Mert az odatartozást meg kell fizetni. És nekik nem telik rá. Etnikai hovatartozástól függetlenül.
Kicsit húzzák még, most már csak 16 éves korukig kell…néha visszamennek, a rendszer rugalmas, sok iskola görgeti őket, nem írja be a hiányzást, kell a francnak az a sok adminisztráció, jelentés a jegyzőnek, inkább csak úgy, papíron fut a gyerek, néha úgyis benéz majd, aztán megint hónapokat otthon marad. Hozzáadott pedagógiai érték nulla, de ez nem is érdekel senkit. Aztán vége.
És csak magukra vethetnek! Mert ezekért a döntésekért állítólag csakis ők tehetők felelőssé. Most is írta egy kommentelő az előző posztnál, hogy miért nem boldogulnak : “a saját hibájából (kerül ilyen helyzetbe), hiszen már jó néhány éve az iskola mindenki rendelkezésére áll”. Mintha egy gyerek döntésén múlna…És mintha a mai magyar iskolarendszer nem növelné a társadalmi különbségeket.
A lány nincs egyedül. Mi most úgy kilencvenet követünk a nyolcadik végén. Csak ne lenne igaz az érzésem, hogy novemberre nagy részük már otthon lesz. Ugyanúgy, mint évek óta mindig. Előbb maradnak, aztán elmaradnak, lemaradnak, végül kimaradnak. Végérvényesen. Mindenből.
