A napokban, sokadjára, újra szembesültem vele, ahogy az idős, nyugdíj előtt álló tanárnő magából kikelve próbál hatni rájuk. Odarángatja elém is a fiút:- Na most mondd meg, hogy mit csinálsz tanulás helyett! Semmit! Nem olvas, nem számol! Csak rendetlenkedik! A fiú rángatja a vállát, odébb megy, majd, ahogy várunk a suli előtt, bemegy a kisboltba. – Látod!? Most is! Tudod, mit vesz? Napraforgót, és teleköpködi vele az iskolát, a padokat, mindent! – Nem azért ment, hanem rágóért.- szól közbe egy kislány, aki mellettünk áll. – Azt is szétköpködi! Beleragasztja a padba!- mondja tovább a tanárnő. Nagyon ideges.
Megértem. Nehéz velük, sok egyéni bánásmódot igényel közülük, motiválatlanok, behozzák az iskolába mindazt a feszültséget, ami az otthoni létből fakad, a tehetetlenséget, az agressziót, az állandó napi túlélés és a fogyasztásra törekvés ellentmondásait. Túl sokan vannak a napköziben, és nem működnek rendesen délelőtt sem, nemhogy délután. És nehéz őket megérteni. A nélkül pedig nem megy.
Nem tudok mit mondani neki. Biztosan azt várná, hogy szidjam én is őket, hiszen a múltkor is mondta, ő nem ezt tanulta, ezekhez nem pedagógus kell. De csak hallgatok. Mert én másképp gondolom, de nem akarom megbántani. Bizonyára remekül dolgozott, mikor még más volt a helyzet, kevesebb volt az olyan probléma, amivel az iskola nem tud mit kezdeni. Ami azonban már egy ideje megvan, belül jött rég az iskola falain, be a tanterembe, az osztályközösségekbe, és ott tornyosul, kezelhetetlenül. A régi módszerek nem használnak. A tekintély már nem a pozícióból jön. A motivációhoz is más utak kellenek.
Végre indulunk, magamhoz szólítom a „legkeményebbeket”, beülünk az autóba. Próbálom kicsit együttműködőbbé tenni őket. Vele. Bár túl sok érvem nincs, mégis próbálom. – Miért nem segítetek kicsit tanítónéninek?- kérdezem. Hallgatnak. – Szeretne ő is eredményesebb lenni veletek…. látjátok, nem fiatal már, egész életét végigtanította…. fáradt már…Te pl. miért nem olvasol neki? Tudom, hogy tudsz… – Én, neki nem olvasok. – mondja a fiú keskenyre szorított szájjal. – Neki nem. – teszi hozzá még nyomatékosabban. – Miért?- érdeklődöm. – Mert csak kiabálni tud. Meg sértegetni. – Meg rángatni. – teszi hozzá a másik.
Aztán hozzák a történeteket, egymás szavába vágva, egészen míg célhoz nem érünk. Ott körberendezik a székeket, és megkezdődik a foglakozás, a beszélgetés, amiben olvasnak is, énekelnek, és megfelelő szabályok szerint vitatkoznak. Működnek, ahogy kell. Kicsit még a fiú mellé ülök, félek, hogy az előző stressz kihat erre is, ismerem, nehezen múlik benne a feszültség. Megfogom a kezét, dicsérem, ha hozzászól. Aztán megyek dolgomra, érzem, nem kellek már, már leköti a téma, az együttlét.
A másik faluban próbálunk az intézményrendszerrel együttműködést kialakítani. Most hetente találkozunk, beazonosítjuk a problémákat, keressük a megoldásokat, a közös ráhatások lehetséges módozatait. A körben legutóbb zömében pedagógusok ültek. A problémákban könnyen egyezségre jutunk, ám a megoldásokat csak hatósági eszközökkel tudják elképzelni.
Megvonni, kizárni, büntetni – ezek a leggyakrabban felkínált probléma-megoldási utak. Együttműködő partnerként is a hatóságok szerintük a legmegfelelőbbek, főleg a rendőrség.
Nem mondom, hogy nincs szükség erre is. Hiszen van, amikor semmi más nem használ. Akkor persze kell. De nem mindenhol, és nem mindenkinek. Biztos vagyok abban, hogy az esetek többségében nem ezek a megoldások megfelelőek. Mert ezek csak addig hatnak, amíg a kényszerítés fennáll. Ami belülről épül ki, azok lesznek a meghatározóak. És azt csak a pedagógiai eszközök alakíthatják ki. Persze ez lassabban megy. Több pénz biztosan nem kellene hozzá. Csak több emberség. És türelem.
Készült most egy kis film nálunk. A múlt héten töltöttük fel ide: http://youtu.be/gXSkfcDwUlA . A második felében felnőttek beszélnek. Arról, mi változott bennük. Egy olyan munka során, ami mellőzte a kényszerítő eszközöket. Szeretném bizonyítani vele, hogy e nélkül is megy. Bár attól tartok, hogy csak azok értik meg az üzenetét, akik amúgy is hisznek ebben.
