Azt hiszem, a szülők zömében megértették, mit szeretnénk, és együttműködők. A gyerekeik miatt. Persze érdekes ez az együttműködés. Hogy ki, mit gondol róla?
Volt, aki sokszor biztosított, hogy együtt kíván működni az alapítvánnyal. Sokadjára, amikor semmi változást nem láttunk, megkérdeztem, mit ért ezen? Mert azt látom, hogy ő kér, mi meg adunk. De mi van az ő oldalán? Ő mit tesz ezért az együttműködésért? Nem tudott válaszolni. Először nem értettem, miért. Aztán elgondolkodtam, vajon mikor találkozik a szóval, és hogyan? Mondjuk a munkaügyi központban. Ahol az együttműködésből annyit fog, be kell menni, amikor előírják. És ennyi. Nem túlzott aktivitás. De egyfajta együttműködés. Nyilván ezt akarta nálunk is érvényesíteni. Hogy a jelenlét elég. Tenni nem kell érte különösebben.
A másik mást ért rajta. Mert ő akkor találkozik a fogalommal, amikor a családsegítő hatóságilag fellép. Kis képzavar: hiszen segítő szolgáltatásról van szó…. mégis, a pár hónapja lezajlott párbeszéd fura:
Családsegítő: Ennyi a fa a hétvégére?! Legyen több! Ez minimális mennyiség!
Ügyfél(tanulatlan, mélyszegénységben élő): Nem tudtam többet szedni, és nincs pénzem sem, majd a jövő hét elején kapok.
Családsegítő: Nem érdekel, legyen több fa!
Ügyfél: Értse meg, nem lophatok, mert akkor megbüntetnek. Nem bírok többet előteremteni.
Családsegítő: Akkor is. Szerezzen! Ez nem elég. Ebből így baj lesz. Muszáj leszek jelenteni….
Ügyfél: Maguk csak ezt tudják! Előírni, diktálni, fenyegetőzni! Azt mondja meg, miből?
Családsegítő: Hát jó…. akkor ezt most úgy értelmezem, hogy nem működik együtt…ennek pedig következménye lesz! Szólok a gyámhivatalnak, és elvitetem a gyerekét.
Itt, ugye, másképp értelmezhető az együttműködés. Menni kell, most fát szerezni, mindenáron. És hallgatni, tűrni, mindig, akkor is, amikor megalázzák, mikor idegen szavakat használnak, szándékosan, hogy ne értse. Itt az együttműködés a szemlesütött hallgatással egyenértékű.
Mi viszont mást várunk el. Segítünk, mert megértjük, mi megértjük, ennyiből, itt, nem lehet. Nem lehet ennyi jövedelemből a 2200 Ft-os osztálykirándulást befizetni. Egynek sem, nemhogy mind az ötnek. Azt meg pláne nem, amihez még fürdőbelépő kell. Meg fürdőruha. Segítünk. Hogy a gyerek ne maradjon ki. Ne maradjon otthon, amikor a többi az osztályból megy. Hogy ő is örülhessen. És segítünk a tablóképben is, hogy rajta lehessen a tablón, mint a többiek. Mert ennyiből nem telne. És a tarisznyában, hogy ő is a vállára akaszthassa a ballagáson, mint a többiek. Segítünk elutazni az egészségügyi felülvizsgálatra. Kiváltani a gyógyszert. Segítünk, hogy legyen villany. Mindenben, amiben a gyerek érdekében szükséges.
De ehhez nálunk elvárások is kapcsolódnak. Mert megbeszéltük, együtt megkerestük, melyek azok a dolgok, szabályok, amelyeket a többségi társadalom elvár. Jogosan, mert ezek mindenkire vonatkoznak. Ezekhez mindenkinek alkalmazkodnia kell. A szülők értik már. Zömük megértette, nem egy olyan szervezet vagyunk, ami csak ad, hanem olyan, ami kapni is szeretne. Hogy mit? Rendszeres iskolába járást, megfelelő beszédet, agressziómentes viselkedést, az iskolai lopások megszűnését, javuló jegyeket, figyelmet, és még sok mást. Akaratot a környezet jobbá tételére, önfenntartást, segítséget, szolidaritást. Olyan dolgokat is, amit néha a többségi társadalomban sem látni. Türelmet, szeretetet. Figyelmet, becsületességet. Nehéz dolgokat. Amelyek nagyon messze vannak. De messzire nézünk előre. Mindannyian. A gyerekek miatt.
De a gyerek nem érti. Mert eddig nem ebben nőtt fel. Eddig otthon is mást mondtak. Most meg be akarnak tartatni szabályokat. A szülők is. Nem megy. A szülő úgy érzi, tehetetlen. Kéri, ezzel a gyerekkel ne foglalkozzunk. Nézzük a másikat, akivel lehet. Hogy segítsünk a kicsiért, mert nem tudja megvenni neki a tápszert. És ne nézzük a nagyot, aki rendszeresen lop és verekszik. Mert azzal nem tud mit csinálni, mondja. De ezt nálunk nem lehet. Mi együtt akarjuk. Az egész családdal. És ez nagyon nehéz. Neki is, nekünk is. Mert a mi együttműködésünk ilyen. Nem tesszük ki belőle azt a családban, aki nem akarja, akivel nem megy….
Persze próbálja még. Ordít vele. Elnáspángolja. Az valameddig hat. De nem teszi a gyereket motiválttá. Inkább ellenségessé, velünk szemben is. Ocsmány szexuális ajánlatot ír hát fel a gyerek a facebookra, az én telefonszámommal….. Az asszony azt mondja, nem tehet róla. Nem bír vele. És nézzem a másik négyet, aki nem olyan. De nem teszem. Mert az nem együttműködés, hogy egyről lemond. Akivel nehéz. Az is az övé, azt is ő nevelte. Nem kitörölhető. Hatnunk kell, egymásra, mindenkire, állandóan.
A másik is azt mondja, tehetetlen. Mert mindig beleviszi a többi…. mert otthon nem olyan…. adna is neki az apja…. na jó, néha ő sem bír vele. De vigyük inkább pszichológushoz, és adjanak neki gyógyszert. Mert nekik nem megy már. És nem ütheti agyon. Értsem meg. Segítsek a többiért. Ezt meg hagyjuk a fenébe….
De mi nem engedünk. Következetesen ragaszkodunk ahhoz, amiben megállapodtunk. Hogy az együttműködés kétoldalú. És mindenkire vonatkozik. Mi segítünk. Szívesen. De csak annak, akinél érezzük, partner akar lenni. Minden gyerekért. És nem kötelező velünk együttműködni. Aki nem akar, nem baj, ha nem teszi. De ha szeretne, akkor mi aktivitást várunk el. Nem erőltetünk rájuk szabályokat. Csak beszélgetünk, véleményt kérünk. Hagyjuk, hogy ők maguk mondják ki. A közösség. A hibák kimondása is a közösség joga. Mert mindenki hibázhat. Mi is, ők is.
Vannak hát kimaradók. De csak rövid időre. Aztán jönnek, mondják, próbálják újra. Mert nincs más út. Látják, hogy a másik halad. Azon segítünk. Nekik meg senki. Önerőből meg nem megy semmi. Muszáj akarni.
Ez egy ilyen dolog. Lassan megy. Van, akinek még lassabban. A mienk is egy próbálkozás csupán. De haladunk.
