Sokaknak nehéz lesz a karácsonya. Egyre több gyereknél derül ki, nem várhat semmit. A szülők örülnek, ha ennivaló lesz az asztalon.
Már írtam, hogy akik eddig is nyomorban éltek, és akiknél a karácsony nem különbözik a többi naptól, nekik fura mód könnyebb. Örülnek nekünk, hisz ami eddig nem volt, most van, lehet izgulni, lehet számítani rá…. De mentális sokkal rosszabb állapotban vannak azok, ahol eddig volt, és most nincs. És a csendben palástolt elszegényedésben sokakat nem is találunk meg.
A családdal négy éve találkoztam először. Akkor kezdtünk el a faluban dolgozni, nem sok információnk volt, kezdtük hát azokkal, akiken nyilvánvalóan látszott a szegénység, és persze a nagycsaládosokkal. Amikor először jártuk be a házakat, kétszer túlmentem rajtuk.
Mert a szép nagy ház, a takaros udvar nem mutatott szegénységet. Aztán mégis
bementünk. Bent szépen rendezett környezet, kandalló, lépcsőfeljáró…. kínos rend fogadott. Legalábbis az akkor még 5 gyerekhez képest kínos rend. A hatodik épp útban volt. Emlékszem, még szégyelltem is, hogy felajánlottam a hozott használt gyerekruhák, játékot. Az asszony természetesen viselkedett, megköszönte, és eljöttünk. Aztán nem mentünk többé, hisz úgy tűnt, nincs értelme. Fordultunk hát a többi felé, ahol nem volt villany, bútor, ruha, semmi.
A múlt héten szólt a helyi CKÖ vezetője. Hogy van itt egy család…akin segíteni kellene. Sokszor szól így, jó ez nekünk, ő a falubeli, rajta tartja a szemét mindenkin, legyen az cigány,vagy nem, és szól, ha úgy látja, segítség kell. Kicsi a falu, itt nincsenek titkok.
A név azonos volt, és a gyerekek száma is stimmelt. Mondtam volna, hogy nem, ott nem lehet baj….aztán csak visszafogtam magam. Hisz nem most voltunk náluk.
A család állapota most lehangoló. A ház még mindig szép, a kőműves apa keze nyomát dicséri, mindent ő csinált, mikor ideköltöztek, mert mutatni is akarta, ért hozzá….gondolta, a saját háznál jobb reklám nem kell. De az üzlet nem jött be. Errefelé már rég nem épülnek házak, legfeljebb javítások maradnak. Az is csak idényben. Ilyenkor semmi. Semmi, csak az adósság.
A gázt már régen kikapcsolták. A villanytartozás már annyi, hogy az is várható. Már nem érdekli őket. Esélytelenek befizetni. Világítanak amíg lehet. Aztán majd nem.
A ház sem a régi már. A nagyfiú most otthon van, pólója szakadt. Az asszony szemében a belefásulás, a napi főzés kínja, mert kín az, ha nincs miből, pláne, ha korábban volt. A kenyeret maga süti. – Így olcsóbb- mondja.
140 ezer jut egy hónapra. Megélni. Nekik, és a hat gyereknek. Kettőt bentlakásos kollégiumba küldtek. Nem azért, mert így akarták, az osztálytársak maradtak a faluban, nincs messze a város, bejárósok.
Azért, hogy ott egyenek. Hogy akicsiknek itthon több jusson.
Néha nem akarják, hogy hazajöjjenek. Mert már az útiköltségre sem telik. Visszafele kétszáz forint zsebpénz jut nekik. Egy hétre. Az is csak a hónap elején. Ruha, cipő… csak, ha kapnak.
De a falu nem nagyon ad. Az idegen itt mindig idegen marad. Igaz, ők sem kérnek. – Mit urizáltak? Kellett nekik nagy ház, meg hat gyerek… – mondja egy asszony.
A karácsonyt meg se kérdezzük. Látszik, nem tudják még, mi lesz a téli szünetben. Amikor mind otthon lesz. A gyerekeket persze nem érdekli. Kicsik még. De a két szülő megtört, szégyenkező, keserű. – Munka nincs. Semmi. Ilyenkor képtelenség bármit találni. Amit nyáron kapok, azt meg feléljük. Nem tudunk tartalékolni, mert nincs miből – mondja csendesen a férfi.
Már előre félnek, mert a nagyfiú érettségizni fog. És egyetemre akar menni. A Műszakira. De miből? Miből taníttatják majd?
Mert azt nem mondtam, hogy a hat gyerekből kettő középiskolás, három már általános iskolás. És színötösök. Én sem értem, honnan van erejük.
