Azt hiszem, ebben a munkában nemcsak az a fontos, hogy segítsünk a nyomor peremén élőkön, hanem az is, hogy azokat is közelebb hozzuk a problémához, akik túl messze vannak tőle. A másik oldalon.
A segíteni szándékozók is sokfélék. Vannak, akik maguk is szegények. És vannak, akiknek sok van. Olyanok is, akiknek nagyon sok. És ők is segíteni akarnak, tiszta szándékkal, a probléma megoldásában.
Sokan, sokfélék. Éppúgy, mint ők, a lecsúszók, a kirekesztődők. Néha nekem is értelmeznem kell a szerepemet, ha megjelenik egy-egy új segítő. És érzem, néha nekik is kellene.
Van, aki maximálisan megbízik bennem. Ad támogatást a munkánkhoz, érzékenyen figyel minden megjelenésre, ami hozzánk kapcsolódik, és azonnal jelentkezik, ha úgy érzi, segítség kell. Mások szintén bizalmi alapon küldenek segítséget, rendszeresen, én pedig havonta egyszer (néha sajnos ritkábban) fotós beszámolót küldök nekik. És van olyan is, aki úgy segít, hogy még megköszönni sem tudom neki, mert még az emailcímét sem tudom. Pedig szeretném mindig, mindenkinek megköszönni. Mert nélkülük nem menne.
Azokkal, akik el is jönnek, szeretném megértetni a helyzet bonyolultságát. Mert sokan hiszik azt, hogy ők azonnal megértik. És persze azt is tudják, mit kellene csinálnom, és hogyan. Rögtön. Van, akit nem tudok meggyőzni, hogy ez nem olyan egyszerű.
Volt, aki fél évet is volt itt. Azt hittem, megértette. De ma már látom, hogy nem. Végül a segíteni akarás szándékával a maga olvasatában vitte tovább a problémát, elfeledve azokat, akik ehhez magukat adták. Nem jött le velük megértetni, mi a dologban az általános, és mi az egyedi. Aláásta ezzel az én bizalmi kapcsolatomat is velük. Neki csak kapunak kellettem, hogy bemehessen, közel kerülhessen hozzájuk. Persze tudom, egy megoldásban mindig lehetnek áldozatok. De nem túl jó érzés, ha ezt az ember a maga bőrén érzi.
Sokszor kerülhetek így kapcsolatba befolyásos emberekkel is. Van, aki megbízik bennem. Elég neki az én küszködésem követni, hiszi, hogy így is előre mennek a dolgok. Sokakkal nem is ismerjük egymást személyesen. Vannak, akik el is jönnek. Egyszer egyikük feleségével leveleztem le, hogy hoznak adományt, fogalmam sem volt ki a hölgy. Majd hanyatt estem, mikor megérkeztek, és kiszállt a férje az autóból. Ő ki is jött az egyik faluba. Kérdezett és figyelt. Nem mondta, hogy kellene csinálnom, mi az, amit rosszul teszek. Végül megköszönte, hogy sokat megérthetett a problémából.
Most is van valaki. Aki talán segíthet. De furcsán teszi. Csak az ő szabályai szerint akarja. Nem velem akarja látni a problémát, hanem nélkülem. Egy délután. Próbálok érvelni, hogy ez nem elég. Engedje, hogy segítsek, szervezzek, mert nélkülem nem biztos, hogy úgy látja, azt érti, ami van. Mert sok a félrevezető dolog, a pillanatnyi hangulat, probléma, ami torzíthatja a valós képet. Sok a színjáték, amit az idegenek nem érthetnek. Kérem, hogy higgyen nekem, mert én ott vagyok, sokszor vittem már másokat, tudom a buktatókat. Még sosem volt senki, aki egy látogatásból reális képet kapott volna….. Nem megy. Kár volt vitatkoznom.
Persze elfogadom, hogy nem kell a tapasztalatom, a segítségem. Elfogadom, mert hátha az ügy továbbmehet, elmozdulhat. Hátralépek, ha kell, kettőt is.
Csak nem értem itt a szerepemet. Próbálok segítséget kérni, hátha félreértem. Talán nem értem az ő világukat. Egyvalaki figyelmeztet, hogy nekik nem diktálhatok. Más arra, hogy értsem meg, ők „valakik”. Már dühösen mondom: én sem vagyok „senki”! Persze megbántom vele, pedig nem akartam.
Furcsa a helyzetem. A két réteg között vagyok. Megoldást szeretnék egy problémában. A nyomorban élő gyerekek miatt. Úgy érzem, sok tapasztalatot szereztem már. De messze vagyok attól, hogy azt mondjam, értem. Minél jobban beleásom magam, annál bonyolultabbnak tűnik.
El kell helyeznem magam is ebben az egészben. A segítségre szoruló bizonytalanok és a segítséget adó magabiztosak között. Mindketten a saját szabályaik szerint élnek. És mindketten elfelejtkeznek arról, hogy én is ember vagyok.
Szóval, nekem sem egyszerű. És számomra felfele legalább annyira bonyolult és konfliktusokkal teli, mint lefele. De muszáj egyensúlyt találnom. Mert csak együtt tudunk megoldást adni. Amihez a hozzám hasonló kapcsokra szükség van. Azokra is, akik csendben dolgoznak, és azokra is, akik hangosabban.
