Sokszor hallom azoktól, akik jó messze vannak a problémától: többet kapnak egy hónapra, mint mi, pedig mi dolgozunk, azok meg semmit nem csinálnak…csak várják a segélyt.
Igen, sok családnál 100 ezer fölé is megy a kapott összeg. De ha levesszük a befizetendőket, és leosztjuk egy főre, már világos: a segélyből és a családiból nem lehet megélni.
Az asszonynál már korábban is voltunk. A kis vályogház ház tiszta, talán kínosan is, így még nyomasztóbban sugallja magából a szegénységet. Alig vannak bútorok, holmik, csak a döngölt föld, lefedve linóleum-és szőnyegdarabokkal, az ágy, és a rossz sparhelt…
Három gyerekével él itt. Az ura két éve hagyta el, egy másikért, aki cifrább és fiatalabb, mint ő. Nem haragszik ezért rá, itt élnek ők is a faluban, azért inkább, hogy a gyerekekre semmit sem ad. Nevelné inkább annak a másiknak a gyerekeit, annak is van hat, messze hagyta őket egy másik faluban, az apjuknál.
Az övéi sem egyszerűek. A búskomor, kissé retardált fiú, a súlyos epilepsziában szenvedő lány, meg a kicsi. Itt élnek, együtt. Ahogy tudnak. Leginkább nem tudnak. Pedig megy napszámba, ha van lehetőség, és ott tudja hagyni a gyereket. De nem tudja. Bármikor rohama lehet.
Mostanában többször van. Mert az asszony próbál spórolni. Mindenen. A gyógyszeren is.
A legutóbbi kórházi kezelés után a doktornő mondta neki, nagyon sajnálja őket, hogy nincs pénzük, de ha nem adja be naponta a kislánynak az előírt adagot, egyre gyakrabban lesz rohama, és egyre nagyobb baj lesz…. Tudja ő, de, ha látja, hogy jól van, kevesebbet ad neki. Mert tartalékolnia kell, volt, amikor nem volt 200 Ft sem a gyógyszerre…amikor nem volt, és látta, hogy kellene, az még rosszabb volt…
Sorba vesszük a havi jövedelmét: 28 500 Ft a támogatás, amit kap, és 55 000 a
gyerekre. Ez így együtt 83 500 Ft. Ebből ki kell fizetnie az albérletet. A házét. Az 20 000 Ft a villannyal. Víz nincs bent. És lejön még 6000 Ft. OTP kölcsön. Még egy évig tart, még az urával vették fel, fizetnie kell. Hát fizeti. 3000 Ft a gyereknek a gyógyszere. Ami marad, azt négyfelé osztom. És elosztom még harminccal. Mert kíváncsi vagyok, mennyi jön ki egy főre, egy napra. Az eredmény 653 Ft.
Ennyiből kellene naponta enni, ruházkodni, tisztálkodni, mosni, orvoshoz menni, elérni a hivatalt a városban, télen fűteni…. élni. Nem sok.
Persze próbálja ő is, a kis kertben az alapvető zöldségeket megtermeli. De kell venni kenyeret, tejet, néha húst…a gyerekek mindig ennének. – És más? – kérdezem- Édesség, kóla, cigi? Rám se néz, úgy kérdezi…. Ugyan miből?
Semmi tartaléka nincs. Ha a gyerek kórházba kerül, vagy ne adj isten a másik is megbetegszik, még több a kiadás. Kölcsön csak kamatra van. Azt inkább elkerüli. Most reméli, hogy jövőre valami bentlakásosba mehet a kislány. Akkor könnyebb lesz, mert ő is elmehet napszámba.
Még sosem láttam vidámnak. Mély szomorúság és belenyugvás van a szemében. Az asszonyé, akit elhagytak. A cigányé, aki a sor végén van. A legvégén. Sosem ingerült, sosem követelőző. Ha kap, megköszöni. Szomorúan teszi azt is.Keskenyre húzott szájjal, szemlesütve.
Mert neki fel kell nevelni a gyerekeit. Nem vágyik sokra. Csak, hogy etetni tudja őket. És legyen pénze a gyógyszerre.
