Figyelem a gyerekeket. Hogy mennyire tudnak uralkodni magukon. Nagy különbségek vannak közöttük.
Elég szembetűnő ez a szegény, és a jobb körülmények között élőknél.
Nemrég láttam a TED-en egy előadást. Vagy inkább kísérletet. Ebben kisgyerekeket ültettek le egy szobában, egy pillecukorral, 15 percre, egyedül.
Ha kibírták, hogy nem ették meg a cukrot, 15 perc után még egyet kaphattak volna. Nem sikerült nekik. Mind elcsábult, bár volt, aki édesen küzdött közülük. A kísérlet hosszú távon követte a gyerkőcöket, és azt a következtetést vonta le, hogy azok voltak a legígéretesebbek, akiknek az önuralma nagyobb volt, és, ha végig nem is, de sokáig ellent bírtak állni a kísértésnek.
Elgondolkodtam a mieinken. Hogy rájuk vonatkoztatva igazak lehetnének e ezek a következtetések. És azon is, mennyire befolyásolják ezt a magatartásformát a körülményeik, a nyomorban szocializálódás.
Most sok kirándulásra, eredményhirdetésre visszük őket. Az egyik csoportban mindenki nagy zacskó gumicukrot kap. Mivel kapnak elég sok nassolnivalót még, javaslom nekik, hogy vigyék haza, a testvéreiknek. Páran szó nélkül elteszik. De nagyon kevesen. A többiek kibontják, és azonnal befalják az egészet. Aztán bemegyünk egy helyre, ahol várnak bennünket. Újabb tábla csoki. Azonnal kibontják, és megeszik azt is.
Nincs beosztás, előre gondolkodás, örömszerzés annak, aki nem jöhetett, csak a most, az itt, az azonnal. Ugyanúgy, mint otthon. Az „én” sokkal előrébb jár, mint a „mi”. Farkastörvények gyűrik maguk alá a másikra figyelést, odaadást.
Amikor élelmiszercsomagot viszünk, a gyerekek azt, ami nem főznivaló nyersanyag, azonnal kibontják. Mohón tömik magukba. Gyakran kérem az anyukákat, ne adják oda egyszerre. Osszák be, tegyék el, vegyék elő másnap a kekszeket, édességeket. Nem megy. Pedig már sokszor megpróbálják. De a gyerekek kikutatják, megeszik, egyszerre. Akár a vitamint is.
Aztán látom az önuralom hiányát akkor is, ha valami műsort nézünk. Hogy mennyire nincs türelmük végignézni, amit a többi figyelmesen követ. A többiek, akiket zavar a hangoskodás, a zaj. Ebben is kilógnak. A türelem náluk
hamar elfogy, izgalmasabb lesz egymás piszkálása, már nem elég a tanár pillantása, később figyelmeztetése, az önuralom nulla, marad az öntörvényű
„elég, ha nekem jó” magatartás.
Így szocializálódnak. Hogy nem kell a másikra gondolni, csak magukra, a gyorsan megszerzésre, az azonnali és kizárólagos birtoklásra. Ez az, ami pici kortól beidegződéssé válik.
Ha hinni lehet az említett kutatásnak, akkor ez az önuralomhiány sok tekintetben meghatározza a későbbieket is. Jó lenne megpróbálni ezzel is kezdeni valamit az iskolában. Legalább figyelembe venni. Mert a gyerek erről sem tehet, még, ha sokszor úgy is tűnik a pedagógusnak.
Persze ehhez előbb meg kellene ismerni őket, a családot, a körülményeket. Hogy megérthessük.
