164. Tűzeset

164. Tűzeset

164. Tűzeset

Nehéz. Amikor azt sújtja a baj, akit már igazán nem kellene. Aki a keveset is, az összekuporgatottat is elveszíti. És az esély az újrakezdésre szinte semmi.

 Vasárnap jött az sms. Arról a telefonról, amit nemrég tőlünk kapott az asszony. Hogy elérjék, amikor tollat fosztani van, ha a gyerekeivel történik valami. Visszahívtam. Már nem őrjöngött. Szárazon, szenvtelenül közölte, hogy kiégett a házuk. Most mentek el a tűzoltók. Kérte, menjünk ki. És segítsünk, ha tudunk.    Úgy kérte, hogy a hangján már csak a beletörődés, a kilátástalanság érződött.

Szép kis ház volt. Már amennyire egy cigánysori ház szép lehet. Két szoba, konyha. Még pici fürdőszoba is, pedig az nem nagyon van errefelé. Négyen lakják. Az anya, a lánya, és annak két gyermeke. Két kicsi. Egy szobát fűtöttek, a kisebbet, mint mindenki errefelé, és ott aludtak négyen, egy ágyban. Ám ebben a megfázós, influenzás időszakban, amikor olyan nehezen gyógyulnak a gyerekek, féltek, hogy a beteg nagyobbik megfertőzi a kicsit is. Így hát kivételesen befűtötték a másik szobát. Hogy külön aludjon a beteg, az anyjával. Kár volt. Nem tudni hogyan, mire bementek, már lángolt a linóleumdarab, a fotel, a ruhák. Talán egy szikra, talán a rossz , ritkán használt kályha volt az
oka, talán valami figyelmetlenség. A tűzoltók az ablakon keresztül oltottak.
Ebben a szobában minden odalett. A korom és füst befedett mindent, a többi helyiségben is.

Amikor kimentünk, a szomszédok épp az ágy maradványát, és a szétolvadt tv-t vitték ki. Miközben a keletkezett kárt, és a lehetséges esélyeket elemezzük, kérdezem, hogy tudtak szert tenni ilyen takaros kis házra. Mert a két szociális segély, meg a családi pótlék biztosan nem elég megélni sem. Az apa semmit sem ad. Már évek óta nem él velük.

Sokat libázunk. – mondja az asszony. Anyám is, meg én is. Együtt megyünk. 50 Ft-ot kapunk egy liba megtépéséért. Félretettük a pénzt, és apránként alakítgattuk.

Kicsit számolok. A libatépés, tollfosztás errefelé sokaknak segít, de ennyire talán nem jövedelmező…. Nem firtatom, azt hiszem, magam is tudom a választ. A korábbi határ menti benzin-cigaretta-italcsempészet sokaknak adott itt a határszélen biztos megélhetést. Ebből és a szocpolból lehetett építeni, akár fürdőszobás házat is.

A határ menti illegális kereskedelmi lehetőség megszűnte aztán ellehetetlenítette ezeket az családokat. A házak még mutatják, hogy jobb világ volt pár éve, de sokat már újra átsző a nyomor, lelakottá válik, és az asszonyok kétségbeesett erőfeszítése ellenére is pusztul, romlik minden. Ezekben a házakban mindig nagyobb a tisztaság, mint a többiben. Mert még ott van a remény, lehet újra jobb, valamilyen úton, találnak lehetőséget, munkát. Mert ezt, a megszerzett, kialakított, élhetőbb, szebb házat nem akarják feladni. Semmiképp sem.

Itt sem. Hiába ment el a férfi, a két asszony, anya és lánya erőn felül is próbálta. Eddig.

Most naponta telefonál, találkozunk is. Persze, segítettek a szomszédok, mi is, az önkormányzat közmunkásokat adott, beüvegezik az ablakokat. Biztosítás errefelé nem jellemző. Ezeknél a családoknál nem. Luxus lenne a mindennapok gondja, az elmaradt közüzemi számlák mellett még ezt is fizetni.

Látom, hogy napról-napra veszíti el a reményét. Az arca egyre beesettebb. Próbálok bele lelket önteni: mekkora szerencse, hogy a gyerekeknek nem lett baja. Hogy legalább az egyik szoba megmaradt…Bólogat. Igen, érti. De reményvesztett helyzetében ez nem elég vigasz. Mert esély sincs arra, hogy
visszaállítson valamit abból az elveszettből, amitől úgy érezte, más lehet ő
is. Nem olyan nincstelen, mint a többi. Mert neki volt.

De már hamuvá lett.

Facebook Comments