Írtam már többször is arról, mennyire nehéz beismerni, ha nem tudunk hatni, micsoda küzdelem elfogadni, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Pedig el kellene tudni fogadni ezt, hiszen nem tudunk helyettük élni, helyettük gyereket nevelni, megélhetést biztosítani, és ha semmilyen módon nem megy a partnerré tevés, akkor magunk miatt meg kellene tudni élni az elengedést is.
Ami persze nem megy. És ha valaki azt gondolja, messziről, hogy ilyen nincs, mindenre van megoldás, azt kell, hogy mondjam, vannak helyzetek, mikor ezt nem látni. Leginkább ott - és erről is írtam már többször - ahol az integrálható értelmi fogyatékosság széles skáláján helyezett el valakit a rendszer gyerekkorában, majd az általános iskola elvégzése után hirtelen elfelejtődik, hogy a döntési, életvezetési képességekkel bármi gond lenne. Innentől nincs segítség, tanácsadás, semmi. Él az illető ahogy tud.
Nagyon sok területen dolgozunk, folyamatosan kísérletezünk azon is, hogyan lehetne ezt az egész beavatkozási rendszert vizualizálni, az egymást erősítő hatásokat világossá tenni valami egyszerű ábrán, de ezt még nem sikerült kitalálnunk.
Mindegy, hogy a szervezeti ábra felől, a foglalkoztatási struktúra felől közelítek, vagy a hatások felől, az egész ugyanolyan bonyolult, átfedésekkel teli. De talán pont ez a lényege, a minden mindennel összefüggés elve, talán pont ez hiányzik az állami rendszerből, ezeknek az összefüggéseknek az ismerete és a kezelése.
Ebben aztán mindig van munka, gondolkodnivalót talál benne az ember, a vezetőség, a csapat, és persze az egészet rugalmasan igazítani kell még a folyamatosan változó társadalmi-politikai közeghez. Szóval, mindig újra és újra rá kell nézni az egészre, hol tartunk, jó struktúrában dolgozunk-e, hol gyenge a hatékonyság és miért, vagy hol mérhetünk pontosabban. Ezt viszont nem lehet úgy, hogy közben a napi munka is velünk van, mert abban képtelen az ember megfelelően ilyen szintű kérdésekre koncentrálni. Így megpróbálunk elvonulni egy, másfél napra, hogy csak ezzel foglalkozhassunk. (Amíg persze a többi kolléga mindezt biztosítja számunkra azzal, hogy az alapfeladatokat viszik.)
A problémahalmaz, melyekben a generációs szegénységben a családok élnek, iszonyúan nagy. Küzdünk ezzel, stratégiaszerűen, minden elemében, folyamatosan. Vannak sikerek, elmozdulások, visszarendeződések, aztán újra pozitív változások. Zömében ilyenek. Többnyire haladunk.
És vannak, ahol a változás minimális, a visszarendeződés túl gyakori, és az ember úgy érzi, nem talál tartósan fogást a helyzeteken, kudarc, kudarc hátán. Miközben ezekben a családokban is gyerekek vannak, akiknek az életét egyszerűen nem bírjuk más vágányra állítani, mint a szüleiké.
Tudom, mikor erről beszélek, mindig azzal vigasztalnak, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. El kell engedni azokat, akiken nem lehet segíteni. “Ti megpróbáltátok, ha náluk nincs hajlandóság, nem lehet a végtelenségig próbálkozni. Azokra kell fordítani az energiát, akikben ott a szándék a változásra, akikkel sikerül partneri viszonyt kialakítani.”- hallom gyakran.
Ha ez ilyen egyszerű lenne…. Talán még menne is, ha felnőttekről lenne csak szó. De a gyerekek miatt nagyon nehéz azt mondani: feladom, elengedem ezt a családot. Belehal a lelkünk minden kiemelésbe, kórházban maradó újszülött helyzetébe, miközben pontosan tudjuk, jobb helyen vannak ott, mint a családban.
Mikor egy-egy felkérést kapok, akkor mindig átgondolnom az előadás fókuszának megfelelően, új szempontok szerint a társadalmi leszakadás különféle problémáit, a tapasztalataink alapján. Sokszor ilyenkor találok új hivatkozási pontokat is, amivel jobban meg tudok értetni valamit, vagy egyszerűen csak rákényszerülök, hogy összegyűjtsek olyan dolgokat, amit korábban még nem tettem leg.
Most pl. a túlélési stratégiák között a jövedelemhez jutás különféle módozatait írtam össze.
számba venni, miért nem a legális munkavállalás ad jövedelmet számukra. Ez sem egyszerű, két fő részből tevődik össze, az egyik a tudások, képességek csoportja. Van-e szakmájuk, olyan, amivel el tudnak helyezkedni, és megfelelőek-e a munkavállalói kompetenciák? A másik a munkalehetőség, van-e olyan közelségben, ami a család mellett bevállalható, elérhető, vagy nagyobb távolságra, hetekre el kell-e utazni érte, esetleg költözni az egész családnak? A mobilitás nehéz kérdés a tartalék nélküli családoknak, és pontosan látni a hatását annak is, ha a családfő egy hónapban csak egyszer jön haza.
A tételmondatunk, hogy nem egy gyerekekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, jelzi a rendszerszintű hatás szándékát. Az egyes gyerek is fontos persze, hiszen sok kicsi sokra megy…de közben azok, akikkel nem történik semmi, az ő hatásuk a tömegességük miatt erősebb marad, és mellette eltörpül a szegénységből kitörők sikerének hatása. Ha a rendszer esélykiegyenlítő lenne, az tömeges hatást eredményezhetne, sok-sok gyereket hozna jobb helyzetbe, és adná meg nekik a kiteljesedés lehetőségét.
Persze az ember nem tud nem figyelni arra, aki kitűnik a többi közül. Még akkor is, ha a kitűnés viszonylagos. Vagyis, nem mindegy, hogy valaki sok jó között kiemelkedő, vagy a sok gyenge között tűnik ki. Látszik ez pontosan egy szegregálódó iskolából jó eredménnyel erősebb középiskolába kerülő gyerekeken, akik aztán az általános iskolai jelesből a kettes szintre csúsznak vissza.
generációs szegénységben élőknél pedig minden azon dolgozik, hogy visszahúzza őket. Azt hiszem, ebben a társadalmi csoportban minden gyermek traumatizált. Nem tudok most egyetlen olyan gyereket sem említeni a kapcsolatrendszerünkben, aki ne sérülne abban a közegben, ahol él. Küzdünk, persze, segítünk, ezer szálon, mégis, sokszor azt érzem, csak kármentést végzünk.
Tudom, a világ ma nem az önreflektív, hiteles kommunikációra épít, hanem a sikerekre, akkor is, ha nincsenek, hiszen lett egy tökélyre fejlesztett eszközünk ehhez, a kommunikációs platformok, amiben a hatás a legfontosabb, és a valóság háttérbe szorul.
Épp ma mondta nekem valaki, hogy átgondolandó küzdelem az ennek megváltoztatására irányuló munka, mert egyszerűen minden a sikerkommunikációra épül, áthatja és uralja az élet minden területét. Átgondolom én, újra és újra, de mindig oda lyukadok ki, hogy ha nem beszélünk csak a sikereinkről, akkor egyszerű kérdésnek tűnik a társadalmi leszakadás problémaköre is, miközben a sok sikeresre kommunikált program ellenére még mindig velünk van, sőt növekszik a szegénység. Még mindig nem találunk fogást azon, hogyan lehetne csökkenteni azt, és sikeresen támogatni olyan új életstratégiákat, amelyek mentén tömegesen sikerülne változást elérni.
És most teljesen mindegy, hogy állami, vagy civil programokról beszélek, a lényeg ugyanaz: mindenki sikereket mutat fel, és közben…..még mindig ugyanott tartunk.
Mindenkit sokkolt a szlovák miniszterelnök, Robert Fico elleni támadás. Nem sokkal előtte volt a pozsonyi tüntetés a média szabadságáért, ahol párhuzamot is vontak a magyarországi helyzettel.
Most sokan gondolhatják, akik ezt a blogot olvassák, hogy mi köze ennek a “nyomor széléhez”? Nyugalom, nem fogok itt külpolitikai elemzésbe kezdeni, ehhez nincs elég tudásom, az, amit idekapcsolok, az a mintázat miatt lehet fontos. A tanulságait nem először említem itt, most, az események kapcsán hozom elő újra.
Keserves felismerés volt számomra látni, hogy az emberek bizonyos viselkedési mintázatában mennyire nincs különbség társadalmi csoportok között. Sokáig hittem, hogy a tudás-és képességhiány miatt ezek a viszonyulások összehasonlíthatatlanok azokkal, akik a tanulás miatt más életstratégiát építhettek. Aztán rájöttem, hogy nem. A hatalom mindenhol ugyanolyan mintázattal működik.
Nagyon szeretném ezt a tükröt tartani…már csak azért is, mert ebben a “hatalomért mindent” jelenségben igencsak sértőnek találnák a tanult szereplők az összehasonlítást. Mert a morális érzéket már rég felülírta bennük az önteltség, és ehhez társul egy nagyfokú lenézés is, mindenki irányába, a szegregátumok világával való összevetést nem is értenék. Pedig - ezt is leírtam már párszor- kellene minden politikusnak egy évet ezekben a szétesett, lehetőségeitől megfosztott közösségekben tölteni, fejlesztő munkával. Hogy megértsenek összefüggéseket, megtanuljanak alázatosak lenni, és rákényszerüljenek az önismeret fejlesztésére.
Minél inkább próbálom magamon átszűrni a generációs különbségek értelmezését, annál inkább látom, mennyire bonyolódik a helyzet a társadalmi leszakadásban. A generációs szegénységből adódó generációs átörökítések ugyanis nagyon másképp rendezik a viszonyulásokat, mint ahogy azt a társadalom más rétegeiből feltételezzük.
Persze, alapjaiban igaz itt is a generációs felosztás, a televízió, a telefon, a digitális tér különféle platformjainak megjelenése, annak időbelisége itt is kategorizál, de a hatások másképp csapódnak le.
Talán, amiben leginkább furcsa és más lesz, az egyrészt a hatások beépülésének minősége, másrészt a változást gyorsabban beépítő társadalmi csoportokhoz képest a rögzült viszonyulások megmaradása. Nyilván itt mindkettő szoros összefüggésben van azzal, hogy milyen oktatásban részesültek és részesülnek, hiszen az alapkészségek, az információk szerzése és értelmezése alapvetően meghatározza a világhoz való viszonyulást, és azt az életstratégiát is, amit felépítenek. Mert az felépül, még akkor is, ha az nem tudatos, és az egyén általi irányítás helyett a körülményekkel és az átörökítésekkel való sodródás mentén körvonalazódik.
Ahogy az idő telik, és egyre többet foglalkozom azzal, hogy milyen jövőkép körvonalazódjon az Igazgyöngyt előtt, egyre gyakrabban visszanyúlok a stratégiánkhoz.
Elgondolkodtam, hogy amikor először állítottam össze, hogy mi mentén szerveződjön a munkánk, ennyivel egyszerűbb volt a világ, és azóta a nehezítő tényezők, kockázatok száma nőtt meg, vagy csak kevesebbet láttam és értettem a problémából, de az biztos, hogy az első változat egyszerű és világos volt. Ma már nem ilyen.
A folyamatosan bővülő beavatkozási területek, a hatások egy irányba terelése munkaköri átfedéseket hozott, egyre nehezebb volt szervezeti ábrán bemutatni ezt a szerteágazó tevékenységet. Amikor a társadalmi hatékonyságmérést is a munkánk részévé tettük, már világos volt, valami más struktúra kell, mint a korábban három pillérre állított beavatkozási rendszer.
Nem tudom, hogy a korral jár-e, mármint hogy öregebb, és talán bölcsebb is vagyok, vagy az ügy-képviselet szempontjából folyamatosan nehezedő politikai-társadalmi közeg, de egyre többet agyalok alapvető kérdéseken, a fókuszokon, a stratégián. És persze figyelem a hasonló területen dolgozókat, legyen az állami szféra, egyházi, vagy civil, hogy ők miként viszonyulnak… mert az ugye korántsem biztos, hogy az én megközelítésem a jó.
Az alapvető kérdés az, hogy a közvetlen “célcsoporttal” (nem szeretem túlságosan ezt a szót, ezért tettem idézőjelbe) való munka elégséges-e, vagy ezen túl kellene-e a rendszerrel is foglalkozni?
Akikkel beszélek, jellemzően szinte mindannyian a kiégés tüneteit mutatják. Az állami szférában dolgozók talán leginkább. Évek óta gyűjtögetem az emblematikus mondatokat, melyek a beszélgetésekben elhangzanak: “Mindig azon gondolkodom, van-e értelme a munkánknak? A válaszom pedig az, hogy nincs.” ...
