2009 szeptemberében kezdtem el írni…hihetetlen, hogy ennek 16 éve. Minden héten megosztok azóta egy-egy történetet, gondolatsort, elmélkedést a társadalmi leszakadásban végzett munkánkról.
Annak is van persze egy története, hogy egyáltalán mi indított el az írás, a blogírás felé. Az egész az éppen most megszűnő OFOE (Osztályfőnökök Országos Egyesülete) egyik rendezvényén kezdődött, ahol Szekszárdi Juli azt javasolta nekem, hogy kezdjek az ő oldalukon egy Esélyegyenlőségi Naplót a munkánkról. Én addig nem írtam sehova… de belevágtam. 2009-ben kezdődött, azt hiszem 66 naplóbejegyzés született itt, ami különleges volt, sok embert megérintett, talán, mert őszintén mutattam be olyan megélt helyzeteket, amivel sokan találkoztak, de nem nagyon beszélt róla senki. Mert túlságosan problémás volt, akkor is.
Érdekes kérdést kaptam a minap az egyik riportban. Arról kérdeztek, szerintem mennyire sikerült hatni a munkámmal? Érzésem szerint nem annyira az eredmények voltak ebben a kérdésben a fontosak, hanem az, vajon hagyunk-e valamilyen nyomot a működésünkkel? Valamit, ami változást hozhat... Bár lehet, ezt azért értelmeztem így, mert 63 évesen már az embernek lassan ezzel is számot kell vetnie.
Egy ilyen segítő, esélyteremtő civil szervezet működése egyébként is érdekes. Mert ugye azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség. Furcsa ezt így kimondani, de azt hiszem, fontos így is látni. A célok tisztán látásában mindenképp meghatározó. Hiszen nem azért dolgozunk, hogy állásunk legyen, hanem azért, hogy a társadalmi leszakadást mérsékeljük. És ha ezt sikeresen csináljuk, akkor az lesz a vége, hogy nem lesz szükség a munkánkra.
Szóval, az igazi motivációnak annak kell lennie, hogy a végén felszámoljuk magunkat. Abszurdnak tűnik, de a hatékonyság mérésében ez egy meghatározó attitűdöt feltételez. És jó is lenne így, ha csak és kizárólag a mi munkánktól, befektetett energiánktól függene, mennyire vagyunk képesek eredményesek lenni ebben a küzdelemben.
