Sokszor szeretném úgy érezni, hogy szilveszterkor tényleg lezárok valamit, és új tervekkel indulok a következő évnek. De ez nem ilyen… sokkal inkább egy folyamat az egész, amiben persze összegzünk, elemzünk, értékelünk, aztán tervezünk és dolgozunk tovább.
Gyakran újratervezünk, és néha annak is örülünk, hogy ebben a politikai klímában túléltük, megmaradtunk. Persze néha hibázunk is, folyamatos dilemma a kockázatok elemzése és vállalása. De előre kell menni, előre akarunk, fejlődni, jobban tenni a dolgunkat, jobban hatni.
Néha arra gondolok, milyen jó lenne egy olyan év, mikor nem azon kell dolgozni, hogy mérsékelni tudjuk a problémák okozta folyamatosan romló helyzetet, hanem a hangsúly átkerülhetne azokra az előremutató megoldásokra, melyek kiutat jelentenek, hogy látszana az alagút vége….csak egy kicsit. De ahhoz nem elég egy-egy gyerek, család, közösség problémáiban dolgozni, mert az egész egy olyan rendszerbe ágyazódott be, ami lehetetlenné teszi a megoldást.
Ha a gyerekeket kérdezzük, melyik ünnep a legkedvesebb nekik, szinte mindannyian a karácsonyt mondják, a mi kapcsolatrendszerünkben is. Mert beépült ennek az üzenete erősen az intézményrendszeren keresztül, és hát ott a televízió, ahol ez tematizálja már most mind a reklámokat, mind a filmeket.
Beépül így a gyerekekbe is a karácsony “szokásrendszere”, szlogenjei, és a vágyak is, a meglepetésre, ajándékokra. Ott is, ahol ma is csak az Igazgyöngy ajándékai tudják ezt hordozni.
Évről évre bővül a kör, egyre több települést, gyereket érünk el, és minden évben újratervezést is igényel a dolog. Hiszen változik a helyzet, sajnos nem mondhatom, hogy jó irányba, de mindig sok előzetes tájékozódást, egyeztetést igényel, melyik településen és milyen mértékben képes az önkormányzat segíteni, hol vannak még más segítő szervezetek, hogy ne párhuzamos szolgáltatásokat állítsunk fel, hanem összefogva próbáljunk a lehető legtöbb nélkülöző családba karácsonyt vinni.
A változásokhoz igazodás mindig nehezebben megy a társadalmi leszakadásban élőknél. Sokat gondolkodom ennek az okán, és pl. nem találtam azonosságokat, vagy inkább túl zavaros képet a generációs különbségek értelmezésében a társadalom más csoportjaival történő összevetésekor.
Ilyen pl. a televízió szerepe. Míg sokaknál, főleg a fiataloknál ez fokozatosan kivezetődik, átveszik a helyét az interneten elérhető szolgáltatások, filmek, hírforrásrok, sőt, vannak, akik egyszerűen a készülékeket sem tartják már fontosnak, a generációs szegénységben még ennek nyoma sincs. A legfontosabb a televízió, ezért nagyon fontos az áram is, ez ad mindent, szórakozást és hírt, és még mindig él a tökéletes elfogadása is annak, ami onnan információként jön. Afféle státuszszimbólum is. A típusa is, az adományba kapott régi típusok helyett a nagy síkképernyős a vágyott, a trendi.
A péntekre szervezett eseményre a kis faluban nem először került sor. Volt már közösségi, lakossági kezdeményezésre is szemétszedés a településen belül, és szerveztünk már a zsáktelepülésről kivezető (és egyben bevezető) út két oldalán is ilyet, több illegális szemétlerakót is felszámolva. Ezeket feltehetően a szomszédos kisvárosból hozták ki ide, mint félreeső helyre azok, akik ezt vélik megoldásnak a fölösleges szemét elhelyezésére. Volt, hogy a kidobott szemetet be lehetett azonosítani is, mert véletlenül a postai levelezésből is kerültek bele dolgok, de a szemét így is maradt. Most is voltak lerakva üvegek, rossz szőnyegek, autógumi, de a mennyiség szerencsére töredéke volt a korábbinak.
Az út melletti eldobott fém és műanyagflakonok, zacskók száma is kevesebb, és talán az 50 Ft-os visszaváltási ár tovább csökkenti majd, de még mindig vannak, akik a kocsiból csak úgy kidobják menet közben az ablakon a kiürült tartókat. Furcsa volt felfedezni azt is, hogy a kivezető oldalon jóval kevesebb volt, mint a bevezetőn. Jelzi ezt, hogy bevásárlás után hazafele kerül ki a legtöbb….ami nyilván azt jelzi, hogy a lakosság körében találhatnánk a szemetelőket. De majd alakul ez is. A környezettudatosság kialakítása ugyanolyan kihívás, mint az egészségtudatosságé, vagy a pénzügyié. Dolgozni kell rajta, közösségi összefogással.
25 év alatt, mióta az Igazgyönggyel dolgozunk, sokat változott a társadalmi közeg, sokat változott az én viszonyulásom is, és talán a leszakadás ügyének a beágyazottsága is.
Egyvalami nem változott, vagy, ha voltak is felfele ívelő szakaszok, az utóbbi évek lejtmenete döntően meghatározza: a szegénység, a társadalmi leszakadás, az esélykiegyenlítés mértéke. Mert az maradt, sőt, egyes területein mélyült, romlott a helyzet.
Nem igazán dicsőséges érzés ezt kimondani, hiszen ez ellen dolgozunk, és ez azt jelenti, az eredményessége nulla, vagy inkább mínuszokban mérhető a munkánknak. De ez nem így van, hiszen ahol dolgozunk, ott volt pozitív elmozdulás.. persze ez számosságában alig valami, ha az ország egészét nézzük.
Sokat gondolkodom azon, hogy lehetne jobban. Azt már biztosan tudom, hogy gyorsabban nem lehet, hiába akarnánk. A generációs léptékben felhalmozódott, beépült viszonyulásokat nem lehet gyorsan megváltoztatni, a megoldások is csak generációs léptékűek lehetnek.
Azt is világosan látszik, hogy az oktatás nélkülözhetetlen, de nem elégséges beavatkozási pont. Ennek az oka az, hogy a szülők is alapkészséghiányosak, a világlátásuk beszűkült, és az életstratégia-építésben, amiben a túlélés a fő vezérelv, nincs meghatározó szerepe a tanulásnak. Mondhatnám úgy is, hogy a szülői generáció is magára volt hagyva, de talán még pontosabb, ha azt mondom, a nagyszülői is, és talán előtte sem volt olyan rendszer, aminek a hatása tartósan beépülhetett volna.
Valahogy olyan ez egész, mintha az ország működését meghatározó folyamatok nem lennének kompatibilisek a generációs szegénység megtörésével. Annyira mások a hangsúlyok, az érdekek, hogy abba nem fér be egy generációs probléma értelmezése sem, nemhogy a megoldáskeresés. És lassan a tudáshiányokból adódó manipulálhatóság jó eszköz lett a választások idején a hatalom megtartásához. Ennyi lett ennek a társadalmi csoportnak a “politikai haszna”. Kívülmaradtak mindenen.
Amikor elkezdtük ezt az egészet, a segítés szándéka volt csak bennem. Aztán lassan felfedte magát ez az egész, iszonyúan bonyolult probléma, amit társadalmi leszakadásnak hívunk. Megmutatta a mélységeit, a felelősségeit, a beágyazottságát, tükröt tartott nekem önmagamról is, és a fogalom, hogy “segíteni” más tartalommal töltődött meg. Végül “képessé tenni” lett belőle.
Ami leghamarabb kiderült, az adományozásra leszűkített segítés kudarca. A szükségletek kívülről történő kielégítése nem abba az irányba viszi a leszakadót, hogy tegyen valamit a sorsáért, hanem abba, hogy kérjen. Persze ez csak kimondva ilyen egyszerű, mert akkor logikus, hogy nem kell adni semmit….ami persze nem tartható. Mi inkább azt használjuk, amit fejlesztő segítségnyújtásnak hívunk, az elmozdulást támogató adományozást folytatunk, közösségi szabályokkal, egyeztetve mindig mindenkivel. Mintegy indirekt befolyásoló eszközként. A hatását mérjük, és működik. A “nekem jár” szemléletet a közösségben felváltotta a “mit teszek én?” viszonyulás, ami lassan hat ugyan, de hat. Az elvárásokat pedig a közösséggel közösen fogalmazzuk meg.
Az akaratért, motivációért, ami mindenképp szükséges ahhoz, hogy valaki képes legyen változtatni az életén, nagyon sokat dolgozunk. Gyerekkel, felnőttel egyaránt. Óriási utat jártunk már be sok családdal, de persze vannak, akikkel még mindig egy helyben topogunk.
Mert nagyon sok tényező hat az ellen, amit el szeretnénk érni, és ugye ha csak mi szeretnénk, abból biztosan nem lesz változás. De mivel, hogyan lehet erre hatni? Sokan hiszik, hogy annyi: mondjátok meg nekik. Hogy mit? Hát, hogy tanuljanak, osszák be azt a keveset is, ne dohányozzanak, műveljék a kerteket, keressenek legális munkalehetőséget, ne használják ki egymást, éljenek a tudatos családtervezés lehetőségével, stb. És akkor nyilván a fejükhöz kapnak: “ó, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe!”… és ripsz-ropsz meg is oldódik a társadalmi leszakadás problémája.
valóság azonban nem így működik. Ahol generációk óta másfajta életstratégiák épülnek, ott a gyerekek is ezt a mintát viszok tovább. A környező világ pedig nem kedvez a változásoknak. ...
Kötődési zavarok, azok transzgenerációs továbbhordozása, majd leképezése újra…azt hiszem, ezek is meghatározók a generációs szegénységben.
A kiskorban megélt biztonságos fizikai és pszichológiai közeg alapot ad a későbbi kapcsolatokhoz. De gyakran azt érzem, hogy a generációs szegénységben szinte minden gyerek traumatizált. Adja ezt a lakhatási szegénység, a létbizonytalanság, a családon belüli viselkedésminták, a konfliktusok gyakorisága, az indulatok kezelésének hiánya, a mindennapokat meghatározó viszonyulások.
Folyamatosan próbáljuk felhívni a figyelmet az első évek meghatározó szerepére, de nagyon nehéz a berögződéseket megváltoztatni. Nehéz még azt is megértetni, hogy a pici gyerek kiságya mellett naphosszat nagy hangerővel zenét sugárzó televízió, ami képpel-hanggal elképesztő ingertömeget zúdít rá, rendkívül káros.
Nagyon sok területen dolgozunk, folyamatosan kísérletezünk azon is, hogyan lehetne ezt az egész beavatkozási rendszert vizualizálni, az egymást erősítő hatásokat világossá tenni valami egyszerű ábrán, de ezt még nem sikerült kitalálnunk.
Mindegy, hogy a szervezeti ábra felől, a foglalkoztatási struktúra felől közelítek, vagy a hatások felől, az egész ugyanolyan bonyolult, átfedésekkel teli. De talán pont ez a lényege, a minden mindennel összefüggés elve, talán pont ez hiányzik az állami rendszerből, ezeknek az összefüggéseknek az ismerete és a kezelése.
Ebben aztán mindig van munka, gondolkodnivalót talál benne az ember, a vezetőség, a csapat, és persze az egészet rugalmasan igazítani kell még a folyamatosan változó társadalmi-politikai közeghez. Szóval, mindig újra és újra rá kell nézni az egészre, hol tartunk, jó struktúrában dolgozunk-e, hol gyenge a hatékonyság és miért, vagy hol mérhetünk pontosabban. Ezt viszont nem lehet úgy, hogy közben a napi munka is velünk van, mert abban képtelen az ember megfelelően ilyen szintű kérdésekre koncentrálni. Így megpróbálunk elvonulni egy, másfél napra, hogy csak ezzel foglalkozhassunk. (Amíg persze a többi kolléga mindezt biztosítja számunkra azzal, hogy az alapfeladatokat viszik.)
