A szokásos körúton voltam. Mióta bejött ez a nagy hideg, azóta félek kimenni. Mindig arra gondolok, valami visszavonhatatlan tragédiába ütközök. De hihetetlenül bírják. Nem is értem, hogyan.
Az asszonyt sírva találom. A kicsit kórházba vitték, valami van a tüdején. Semmit sem tudott vele adni, mondták, kellene törülköző, pelenka…
Mert még nem szobatiszta. Pedig már elmúlt négy éves.
Megígérem, még aznap megnézem a kórházban. Ő nem tud menni, pénze sincs rá, meg ott van a másik négy gyerek. Özvegy, egyedül neveli őket. Megyek is, viszek törülközőt, játékot, kis csemegéket. De nem is ezért megyek. Hanem, hogy lássák, érdekel valakit.
A kórteremben minden ágyon fekszik gyerek. És mindegyik mellett üldögél egy szülő.
A kisfiú mellett nem. Hanyatt fekszik, mozdulatlanul. Apró kezecskéi a takarón. Az asztalkán semmi. Talán kis félmosoly átvillan az arcán, mikor meglát. Nem mutat érzelmeket. Se ilyet, se olyat. De tudom, megismer. Csak nem tudja kifejezni.
Aztán egy ismerős ápolónő utánam lép: te, mi közöd van neked „ezekhez”? De ezen túl semmi negatív, készségesen beszámol a betegségről, tüdőgyulladás, de már nem lázas, hogy sokadszor van már itt a kicsi. Kérdezem, ha már sokszor volt, nem nézték meg esetleg, hogy miért nem beszél, vagy miért nem szobatiszta? Erre nem tud válaszolni. Nem tudja.
Gondolkodom, mikor fázhatott meg ennyire. Aztán emlékszem, előző héten, amikor kora délelőtt jártam a faluban, az utcán találtam őket. A lányok vacogtak a hidegtől. Nagyon koszosak voltak. Akkor már két napja nem fűtöttek. Épp egy rokonhoz indultak, hogy fát kérjenek.
Két napja újra voltam náluk. A kisfiú már otthon, vastag kék orkán kezeslábasban, amit nemrég vittem. Mezítláb van. Nővérkéjén csak egy póló, és egy vékonyka alsó. Cipő rajta sem. A nővérük van velük, ma nem ment iskolába, hogy segítsen, amíg az anyjuk nincs otthon. Ő kabátban van. Hideg van, bár a kályha még langyos kicsit. Fa egy szál se, se a kályha mellett, se a ház előtt. Kérdezem az anyjukat: fát kérni ment.
Nagyon várom a jobb időt. Mióta elkezdtem ezt az egészet, sok minden átértékelődött bennem. A tél örömei is.
