Én a pedagógiai eszközökben hiszek. A közösségfejlesztésben, a motivációban, a pozitív hatásokban. Ezeknek a sikerességét a munkánk is bizonyítja.
A lényege, hogy közösen, a közösséggel együtt alakítsuk ki és működtessük azt a rendszert, amiben a „valamit valamiért” lehető legigazságosabb elve működik. Mindig alakítjuk, csiszolgatjuk, próbáljuk olyanná tenni, hogy a segítségnyújtásunk minél több embert mozdítson el a tenni akarás irányába.
Mert persze, van, aki egyből megragadja a kínálkozó lehetőséget, van, aki akar, sokan vannak, akik első szóra jönnek, önkéntes munkára is. Mert rögtön megértik, belső erkölcsi iránytűjük is azt mutatja, neki is segíteniük kell nekünk, ha segítséget várnak el tőlünk. Hogy a dolog nem lehet egyoldalú. Ők alkotják azt a magot, akivel dolgozunk. A többiek pedig, különféleképpen rendeződnek ehhez.
A kérdés mindig akkor élesedik ki, ha valamilyen adományosztás van. Mert ők maguk fogalmazzák meg, hogy aki semmit sem tesz, csak ül otthon, és röhög azokon, akik dolgoznak, az ne kapjon. Semmit. Meg is lehet érteni őket. Csak ne lennének azoknak a szülőknek is ott a gyerekei…. akik nem tehetnek a szülők hozzáállásáról, generációkon átörökített munkanélküliségükről, tudatlanságukról, motiválatlanságukról.
Szóval, az a kép, amit sokan állítanak, hogy mindenki akar közülük dolgozni, és, ha lehetőséget kap, azonnal munkába áll, dolgozik, és minden rendben lesz, nem ilyen egyszerű. Mert ez nem így van. Sokan nem akarnak. Mert sosem tették. Sem ők, sem a szüleik. Sokaknak még a nagyszüleik sem. Nincs tapasztalás, példa, munkával töltött életről. Nincs ezen a téren átörökített tudás. Hogy miért alakult így, és mi ebben az ő egyéni, és mi a rendszer felelőssége, ami a szociális szférától az oktatásig átfogja ezt az egészet, persze sok kérdést felvet. És ott van az is, hogy ahol élnek, ott semmiféle lehetőség régóta nincs a tanulatlan, nem egyszer analfabéta embereknek. Maximum az alkalmi munka. Persze feketén.
Ez a fajta munka, ami egy-egy napra szól, és sem munkaadói, sem munkavállalói szempontból semmilyen felelősséget nem hordoz magában, nagyon ellenére hat a munkánknak. Ebben ugyanis nem alakulhat ki semmi, túl rövidtávra szól, sem a rendszer, a rendszeresség, sem a felelősség, sem az érdekvédelem nincs benne. És még sok más sem. Így belefér a ki nem fizetett napszám, a félbehagyott munka, az állványról leeső, biztosítás nélküli ember megrokkanása, meg persze a beosztás jövőképének hiánya is, hiszen ameddig kitart a munkáért kapott pénz, addig nincs felelős gondolkodás arról, mi lesz, ha elfogy.
Látom azokon a munkatársainkon, akik helyi segítőként dolgoznak velünk, mennyire nehéz a sokunk számára természetes munkaviszonyos munkába bevezetni őket. Ami más, mint a közmunka. Elérni, hogy felelős munkával végigvigyék a napot, a hetet, feleljenek az eszközökért, a velük dolgozó önkéntesekért, és ne kérjék ki kétnaponta előlegben a fizetésüket, mert akkor a következő hónap épp olyan nehéz lesz, mint az előző. Szóval, sok beszélgetés, nem egyszer vita van közöttünk, hogy mi megértsük, miért így működnek, és ők is megértsék, mi miért szeretnénk így, és aztán közvetítsék a közösség felé is a közösen kialakított, mindig csiszolódó szabályokat.
No igen, a szabályok. Amelyek nagyon fontosak a közösségben. Most is rögzítettünk néhányat. Pl. hogy nem mehet be gyerek azokra a munkaterületekre, ahol a felnőttek dolgoznak. Mert balesetveszélyes. Hogy a nyári szünet beköszöntével a gyerekek körében igen népszerűvé vált internetes pontunk használatának vannak szabályai, amit, ha nem tartanak be, tönkremennek a gépek, és senki sem tudja majd használni. Hogy a biciklikölcsönzés rendszerét azért alakítjuk ki, hogy minél többen hozzáférjenek, és nincs három napon át, vagy heteken át tartó birtoklása egy-egy kerékpárnak.
Hogy aki meglop bennünket, a közösséget, annak nincs helye közöttünk. Még akkor sem, ha utána megfélemlítéssel, vagy hazudozással csak „átmeneti elhelyezésre” kozmetikázza a dolgot.
És persze azokkal a legnehezebb, akik nem szorulnak ránk, az alapítvány segítségére. Akik kamatos pénzből, mások jövedelméből, esetenként bűnözésből, prostitúcióból élve biztosítani tudnak maguknak mindent. Ők, a maguk agresszív módján reagálnak a ténykedésünkre. Be kell, hogy valljam, velük, a pedagógiai eszközeinkkel nem sokra megyünk. Rájuk nem hat semmi, ők még a vallást is átverik, miközben az igét hirdetik, időnként „szabad napot vesznek ki a Jóistentől” azokra az akcióikra, amelyekkel jogtalan jövedelmüket biztosítják.
Próbálnám persze, hogy velük ne törődjünk. De nem megy. Egyrészt, mert akiket levesznek, azokkal a családokkal, gyerekkel kapcsolatban vagyunk. Másrészt, mert az ő gyerekeik is ott vannak, akik, ha nem kezdünk velük semmit, ugyanabba az értékrendbe nőnek bele, amiben a szüleik élnek. És ez ellen tennünk kell. Meg azért sem lehet őket hagyni, mert ellene vannak a közösség boldogulásának. Ők ugyanis csak a saját boldogulásukat látják. Ezért minket újra és újra el akarnak távolítani, hogy a saját, önző szabályaik szerint alakítsák a falu életét, melyben ők diktálnak, parancsolnak, ítélkeznek mindenki felett.
Mindenhol megvan ez a réteg is. Sokan persze csak őket hangosítják ki. Pedig nem ők vannak többen. Nincsenek sokan azok, akikre a pedagógia eszközeivel ne lehetne hatni. Csak ők a leghangosabbak. És a legfenyegetőzőbbek.
A pedagógiai eszközök alkalmazása hosszú távú befektetés. Segít beállítani azt a belső erkölcsi mércét, ami hosszú távon működő lesz. Alkalmassá tesz az integrációra, a demokráciára. Én ebben hiszek.
De ahol a mélység, a belső válság már túl nagy, és túl sok kárt tesz a környezetének, ott nincs idő várni. Oda hatóság kell, rendőrség. Mert a bűnözést, az agressziót vissza kell szorítanunk.
Az együttműködési rendszerünk sikeresen bővült. A rendőrséggel. Mert van, amire nincs hatásunk, van, akiktől meg kell védenünk a többieket, magunkat. És ehhez egy segítő civil szervezetnek nincsenek eszközei.
