Azt hiszem, ez is egy olyan terület, ahol tele vagyunk kudarccal. Ahol igazán nem tud senki sem tenni semmit. Azt hiszem, az a probléma ez, ahol szerintem még a beavatkozási pontokat sem találtuk meg. Mindenki széttárja a karját: nem tudok mit tenni…..Azokról az állami gondozottakról beszélek, akik szökésben vannak. És újra szöknek. Amíg végül fel nem nőnek.
De miféle felnőtté válnak?
Bár hallani azért nem hallani annyit erről, mint amekkora szerintem a baj. Nem tudom, van e statisztika, elemezték e már valaha a helyzetüket, keresték e az okokat, megoldásokat. Biztosan.
Mindenesetre én azt tapasztalom, tehetetlen a rendszer. Néha pedig azt, hogy ez a tehetetlenség odáig fajul, hogy már nem is akarnak tenni értük. Mert nem látják értelmét. Lemondanak róluk. A sorsuk legyen az ő felelősségük. Hiszen ők szöknek, saját elhatározás alapján.
Nagyon nehéz persze velük. Ők nem árvák, vagy kórházban hagyott, és onnan állami gondozásba került gyerekek. Akik még nincsenek tele lelki nyomorúságot okozó sérülésekkel. Hanem olyanok, akiket később emeltek ki a családból, prostitúcióból, bűnöző családból, akiket elhanyagoltak, akik szeme előtt olyan dolgok zajlottak le, amiket nem kellene látni, átélni gyerekeknek, soha. Akiken feldolgozhatatlan sebeket ejtett már az élet. Akik, meggyőződésem, hogy speciális kezelésre, bánásmódra szorulnának. Pszichológusra, sokáig, állandó és speciális közösségfejlesztésre, nívós szabadidős programokra, egyéni oktatási fejlesztésekre, testi és lelki „kényeztetésre”, extra adag szeretetre ahhoz, hogy egyáltalán esélyük legyen egy normális életre.
De ezt a mostani rendszer szerintem nem tudja nekik megadni. Ennek egyrészt, ahogy a gyerekektől hallom, valószínű anyagi okai vannak. Legalábbis ezt hallják magyarázatként. Mert, bár a köztudatban az él, hogy ők mindent megkapnak, ruhát, ételt, meleget, zsebpénzt, külföldi utazásokat, azért nem annyira fényes a helyzet. A nehezedő gazdasági helyzet itt is teremt hiányosságokat, a meleg víz korlátozását, a villannyal való spórolást, vagy a programok, és a speciális szakember ellátottság területén.
Bár, míg a házban vannak, még érzem a figyelmet, ám, ha elszöknek, rögtön megszűnik a személyes aggódás, attól a pillanattól kezdve, amikor elment, már csak a hivatalos protokoll betartása lesz a lényeg, a jelentés a rendőrségnek, a körözés kiadásához. Az elején sokszor próbálkoztam, és nem értettem, miért nem mennek érte, ha szólok, hogy hol van, és nincs pénze visszamenni. Ha ott van valahol egyedül, megzavarodottan, és nem tudja, mit tegyen. Ha tudom, csak órák kérdése, és visszafordíthatatlan dolgok történhetnek vele.
Aztán láttam, itt is a pénz a visszatartó. Kevés a kocsi, drága a benzin, a nevelő gyakran saját autójával tehetné meg az utat, amit ugye nem fizet ki senki, ráadásul lehet, két nap múlva a gyerek elszökik újra. És persze más is van. Munkarend, napi munkaidő, amihez igazodni kell, szabadság, amit ki kell adni, amihez át kell szervezni a dolgokat, alaphelyzetre, amibe váratlan megoldások nem férnek bele. És ugye ez nincs is előírva. A protokoll szerint a körözött gyerek már a rendőrség dolga.
De ott sem fényesebb a helyzet. Ha vissza is viszik a rendőrautóval, elszökik majd megint. És a benzin a rendőrségnek is drága. Meg az idő, amit az eset adminisztrációjával töltenek. Amiről úgy érzik, fölösleges. Először próbáltam nekik is szólni. Hogy tudom, hol van a keresett gyerek. De nem volt sikeres a dolog. Aztán, csodálkoztam, mikor a gyerekek mesélték: kérdezte ám a rendőr, szökésben vagyok e, mikor mondtam, hogy igen, akkor azt mondta: „Jó. Akkor nem találkoztunk. OK?” Vagy mikor a körözött gyerekre ráakadva először telefonálni kezdtek a rendőrök a rendszerbe, a gyámjának, az otthonnak…végül egyikük javaslatára: hagyd a p…ba – legyintéssel otthagyták. Nem bajolnak vele. Nincs értelme. Csak munka van vele, írni, jegyzőkönyvezni… megoldást nem nyújt. És akkor legalább a benzinpénzt se vigye el.
Megértem őket. Megtapasztalták már, tényleg értelmetlen visszavinni őket. Mert mennek, szöknek újra, lesznek prostituáltakká, kerülnek vissza terhesen, válnak a kábítószer rabjává, növelik a bűnbandákat, a hajléktalanok számát, táplálják azt a réteget, ahol vad törvények uralkodnak, olyanok, amelyek nagyon távol esnek a többségi társadalom normáitól. És minden szökés után mélyebbre süllyednek, mert azok a tapasztalások, amiket ekkor szereznek, sosem építőek. Azok tovább rombolnak.
Mindenki tehetetlen hát. De történik e valami? Keresi e a rendszer az okokat? Hogy miért szöknek? És miért nem találnak megoldásokat arra, hogy maradjanak? Hogy mit kellene ahhoz változtatni a működésen, a kialakított életformán, a kommunikáción, hogy a lakásotthonok vonzóak legyenek nekik? Vonzóbbak, mint az a másik világ, a maga bizonytalanságával? Hogy igazi otthonnak érezzék? Hogyan próbálják ezt más országokban, ahol ez sikeres?
Nem hiszem, hogy lemondhatunk róluk. A szököttekről. Túl sokan vannak. És túl kevesen válnak normális felnőtté. Arra meg végképp semmi esély, hogy majd olyan családot teremtsenek, ahol normális gyereknevelés lehet.
