Azt továbbra is vallom, hogy a generációs szegénységben a legtöbb hatást az asszonyokon keresztül érhetjük el. A gyereknevelésben, a tudatos családtervezésben, a háztartás-vezetésben, családon belüli kommunikációban, a mindennapi élet irányításában kulcsszerepük van.
Velük kerültem először kapcsolatba, amikor megjelentem a gyerekek mellett, és rájuk építjük ma is a közösségfejlesztő munkánk jelentős részét, nem kizárva természetesen a férfiakat sem. Az asszonyközösségi foglalkozásokat, vagy ahogy a faluban nevezik a “programot” már lassan tíz éve visszük, mindig más fókusszal, de határozott ívvel, építgetve a közösséget, kialakítva és megerősítve azokat az íratlan szabályokat, melyek a magvát képezhetik egy magát megszervezni képes közösségnek.
A kezdeti témák, szervezési formák mellé, mint a Teaház, vagy a Morzsóka, ami inkább önmaguk felvállalásáról, és a kapcsolatok megerősítéséről szólt, lassan kerültek más fejlesztő elemek, kommunikáció, tervezések, jövőkép-formálások, megtartó hagyományok és új dolgok is. Hol a saját életből vett példákkal vizsgáltunk meg egy-egy problémát, hol pedig messzebbről néztünk rá, mások történeteivel. A lényeg mindig az volt, hogy beszéljünk a nehezen kimondhatókról, a mások előtt nem felvállalt, kényelmetlen, nehéz kérdésekről is, de mindig úgy, hogy tiszteletben tartsuk az egyént, mindig mindenki maga dönthessen arról, mit és abból mennyit oszt meg a többiekkel.
A kezdeti konfliktusokkal terhelt időszak már a múlté. Mert bizony voltak nagy összekoccanások, és szándékolt sértegetések is, üvöltözésekkel, elrohanásokkal, majd a türelemmel kivárt visszarendeződésekkel. Kialakult mára az a szabályrendszer, amivel ezek a beszélgetések jó hangulatban, aktívan telnek. Persze megvannak még a közös beszélgetés utáni saját véleményezések, félreértelmezések, melyekről jobb lenne együtt beszélni, nyíltan, de alakul majd ez is. Idő és türelem kell hozzá.
Most, egy ideje a téma az intézményrendszerhez kötődik. Értelmezni, “lefordítani” azokat a kifejezéseket, melyeket velük kapcsolatban használnak. Láttatni a lehetőségeket, felelősségéket, következményeket. Korábban a szociális ágazatéban, a gyermekvédelemben, most az egészségmegőrzésben. Ezekbe bevonjuk az intézményrendszer munkatársait is, hiszen együtt, közösen kell munkálkodnunk azon, hogy kedvezőbben alakuljanak a folyamatok.
Aztán, ezt az egész, rendkívül bonyolult problémahalmazt megismerve, világossá vált, hogy kellenek más, mikrocsoportos, differenciált beavatkozási pontok is. Az egyik első ezek közül a Baba-mama klub volt, ahol a fiatal anyák a három év alatti gyerekekkel közös fejlesztést kapnak. Mert együtt tanulnak verselni, énekelni, játszani a gyerekeikkel, tízórait készíteni, a no meg elpakolni, rendszerezni, fertőtleníteni a játékokat, közben beszélgetni sok mindenről, ami a gyereknevelésben problémát jelenthet. Megtanítani észrevenni, meglátni, ha baj van, ha nem úgy fejlődik, ahogy kellene, és segítséget kérni. Látni, mi a fontos a kicsiknek. Érteni, mi, hogyan hat rájuk.
Ez a beavatkozási pont megvan a rendszerben is, ahol Biztos Kezdet Házak vannak, ott pont erre fókuszálnak.
De számunkra hamar kiderült, hogy ez így nem elég. Leginkább azért, mert három év után nincs kapcsolódás, folytatás. Ezért mi a tanodához kapcsolatuk a Baba-mama klubot, ahhoz a tanodához, ami már évek óta foglalkozik az ovisokkal is. Így ma egy olyan fejlesztés irányul a gyerekekre, ami születéstől a középiskola befejezéséig tart, összehangoltan, figyelve a család többi gyermekére is, és persze minden másra, hiszen a tanoda is szerves része a komplex hatásrendszernek, ami a családokra irányul. Így a hatékonyság megsokszorozódik, a folyamatosság adott, a fejlesztő hatások nem szakadnak meg. A team is összehangoltan működik, és így a legjobb fejlesztést adhatja.
Aztán az idén a tanoda bővült egy klubbal, a Szülői klubbal, ami megint újabb szállal erősíti meg azt a hálót, amit a gyerekek köré fonunk, és erősíti a tanuláshoz kötődést. Mert nagyon fontos szempont, hogy ne csak a gyerekkel foglalkozzunk, hanem azzal a családdal is, ahol a gyerek él. A rendszer már idáig nem nyit. Pedig e nélkül a gyerekekre irányuló hatások leamortizálódnak.
Hosszasan figyelve a Baba-mama klub hatását, körvonalazódott egy másik beavatkozási pont is. Mert nemcsak a gyereknevelési ismeretek bővítésére van szükség. Hanem arra is, hogy a nők a szerepüket megerősíthessék, tudatosabbá tegyék, értsék önmagukat, a helyzetüket és a lehetőségeiket is. Kell velük külön is foglalkozni, az életükkel, hogy felvehessék a harcot a megörökölt szerepekkel, hogy ne az legyen a természetes, amit az anyjuktól láttak, a főállású anyaság, mint egyetlen karriertörténet, vagy a családon belüli erőszak elviselése, mint a női sors kötelező eleme.
A rendszerben erre sincs példa. A védőnői hálózat, vagy a családsegítő erre nem tud fókuszálni. Mert ehhez egy másféle módszertan kell. Ide nem az ellenőrző szemlélet kell, hanem egy óvatosan elemző, támogató, helyzetbe hozó viszonyulás, nem látogatásokkal, hanem közösségi szemléletű beszélgetésekkel.
Egy megerősítendő női szerephez ugyanis közösség kell. Mert ha az azonos problémákkal küzdő nők tudják támogatni egymást, együtt könnyebb nekik megoldásokat is keresni. Összeadódnak tudások, tapasztalatok, megélt élmények, felvállalt gondolatok, példák. Ehhez azonban külső segítség kell, mert e nélkül még kapcsolatok sem épülnek közöttük, hiába élnek egy településen. Amikor ezt először próbáltuk, még az volt bennünk ötletként, hogy megpróbálunk helyzetbe hozni valakit közülük, akik helyben a vezetője lehet ennek. De nem ment, be kellett látnunk, ez a történet csak lassabban lehet sikeres. Még nincs itt az ideje a kiemelésnek, a túlélés hierarchiája zavaros viszonylatokat teremt, és ebbe pillanatok alatt becsatornázódnak nem kívánatos elemek is. Még maradni kell együtt, velünk, erősíteni az őszinteséget, a figyelmet és a vigyázást egymásra, példát mutatni, beszélgetni, sokat, közben pedig segíteni őket. Magabiztosságot adni, elhitetni, hogy képesek valamire ők is, biztatni, támogatni őket. Bízni és hinni bennük.
Azt is beláttuk, hogy valós hatást ebben leginkább a fiatal nőkkel, anyákkal érünk el. Az idősebbekben már olyan erősen rögzültek a beidegződések, hogy őket már nem, vagy nagyon nehezen lehet efféle szerepváltásra bírni. Ám a fiatalokra jobban hatnak a világból érkező kihívások. Ha itt jól sikerül a terv, ők egy biztosabb hátteret adnak majd a gyerekeiknek. Ők már nem tekintik természetesnek, ami nem az. Az alárendeltséget és az eleve elrendeltséget sem.
Most ezeket az új elemeket stabilizáljuk a rendszerünkben, fél-egyéves időszakon vagyunk már túl. Eddig úgy néz ki, nagyon jó pontokat találtunk a változásokhoz. Az intézményrendszeren belül viszont nem látok ehhez hasonló területet, példát. Ott továbbra is az ágazatonkénti elszigetelt, vagy csak névlegesen kapcsolódó, a határok betartására törekvő, az ügyekre és nem az okokra fókuszáló, a közösséget, mint erőforrást figyelmen kívül hagyó munka folyik. Ami azért lehet érdekes, mert a helyben toporgó, vagy inkább visszafele csúszó integrációban lehet, rendszerszintű újratervezés lenne szükséges. Persze ehhez be kellene látni, hogy van, ami nem sikerült. És ez talán ma nagyobb feladat a döntéshozóknak, mint bármi más.
