A kríziskezelés nehéz dolog, sokszor írtam már róla itt is, mennyire hajszálvékony határon egyensúlyoz az ember, mert a gyereket nem hagyhatja bajban, ő nem tehet semmiről, ám a szimpla segítség könnyen erősítheti tovább a „tanult tehetetlenség” érzését. Amikor teljesen logikusan a kérés teljesítése azt az üzenetet hordozza: kérj, és adnak. Oldd meg így a problémáidat.
Ám ez így zsákutca, mert nincs benne a motiváció másra, csak a kérésre, ebben teljesedik ki aztán a kreativitás, keresve az online térben újabb és újabb szervezeteket, jótét lelkeket, akik megoldják majd az illető gondját.
Akkor nyilván nem kell adni semmit….. gondolhatják most sokan. Mozduljon meg az illető, keressen lehetőséget, dolgozzon, menjen, és aztán majd meg tudja oldani a gondjait. Maga is. Önerőből.
Csak az a baj, hogy a generációs szegénység, melyben krízishelyzetek sorjáznak végig az életükön, az nem így működik. Az nem olyan, hogy valaki ül, és nincs egy vasa sem, közben a gyerek beteg lesz, és kellene pénz a gyógyszerre, ő meg a fejéhez kap, mondjuk így: „hú, ezt nem így kellett volna….hanem tanulnom kellett volna, 10 éve, hogy legyen egy rendes szakmám, akkor most nem a közmunkán ülnék, annyi pénzért, amennyiből sosem jövök ki a hónap végéig…és lám, most itt a beteg gyerek, és nem tudom megvenni a gyógyszert…Hm… akkor most az a megoldás, hogy gyorsan beiratkozok egy tanfolyamra, hogy legyen szakmám, aztán meg elmegyek, családostól, és keresek munkát ott, ahol van, és ezután nem lesz gondom…milyen hülye voltam, hogy ez eddig nem jutott eszembe!”
Sokan azt hiszik, ez így mehet. Számtalanszor megkapom még ma is a „miért nem mondod meg nekik, hogy…” kezdetű ötleteket. Mintha ennyin múlna. Nagyon nehéz megértetni az átörökített szocializációt. Hogy amit a családból kapnak, az mennyire beépül…. és merre mutat. Az intézményrendszer pedig a szülők generációjával sem volt sikeres. De még a nagyszülőkkel sem.
Az életkörülmények megváltoztatásához, az életútjuk mássá tételéhez idő kell, és fejlesztés. Segítség, és lehetőség. Pont azok a képességek vesztek el valahol a generációk óta formálódó túlélési stratégiákban, amelyek ehhez kellenek. A hosszú távú gondolkodás, az erőfeszítés, az önbecsülés, az abban való hit, hogy képes lesz rá, az akarat a másfajta útkeresésre, az akadályok leküzdésére.
A krízishelyzet sajátossága pedig az, hogy most van, és azonnali megoldást igényel. Nem lehet hagyni, pláne nem, ha a gyereket érinti. Aki nem tehet a szülő életútjáról. Aki csak elszenvedője ennek az egésznek, miközben benne él, és magáévá is teszi a túlélési stratégiákat. Ez hozza azt az ördögi kört, amit úgy hívunk: átörökített nyomorúság.
Ezért hiszünk mi a fejlesztő segítségnyújtásban, amikor segítünk, lehetőségekkel, mentorálással, hogy értse az illető, van kiút, mi segítünk, de ehhez az ő aktivitására is szükség van. És így sem egyszerű, lassan megy át a hatás, sok visszatérés, kudarc, újrakezdés van, mire elindul végre a folyamat, amikor érezzük, na, talán most…De van, hogy egyszerűbb visszarendeződni, mint tenni bármit, valahonnan jön valami könnyű pénz, vagy egy ígéret, és a következő krízishelyzetig nem látjuk az illetőt. Aztán persze jön, ígérget, és nehéz azt mondani: így nem fog menni, most ne várj segítséget.
Ráadásul azt is megértettük, hogy mi, kívülről nem vagyunk jó pozícióban ehhez. A döntések meghozatalában a helyi közösségre kell támaszkodnunk. Akik ott élnek, benne a problémában, és tudják a háttér-történeteket. De mennyire nehéz ez is! Akik maguk is érintettek, nekik még szolidárisnak is kell lenniük a többiekkel. Az igazi eredményünk, amikor a segítettből magából is segítő lesz. Mikor félre tudja tenni valaki a saját érdekeit is, másokért. Mikor viszonyítani tudja a saját baját a másikéhoz.
A közösségnek magának kell kialakítania a saját szabályait. Régóta dolgozunk már ezen, és az eredmények is egyre biztatóbbak. Igaz, ahol a legeredményesebbek vagyunk, ott komplex hatással tudunk dolgozni, átfogva az élet minden területét. Itt a legerősebb az aktivitás is.
A többi településen, ahol pl. nem tudunk munkalehetőséget adni, ott nehezebb nekünk is. Mert miben érzékelhetjük az aktivitást, a motivációt? Nyilván itt is a gyerekre fókuszálunk, és az iskolába járás, a tanuláshoz és a közösséghez való viszonyulás az alap. És próbálunk tájékozódni, merre tudna lépni a szülő, milyen segítségre van szükség ehhez.
Persze ez így leírva nagyon szépen hangzik. A valóságban minden krízishelyzet teljesítése mögött hosszú mérlegelés áll….mert előre szeretnénk mozdítani a helyzetet.
Az alapítványt a településeken leginkább a pedagógusainkon keresztül érik el a családok. A másik csatorna a facebook, ahol szintén sok kérés befut. És persze a rendszeren belül is, a családsegítő, vagy más intézmény jelzésével.
A szülőkkel szeretjük ezeket intézni, de van, hogy a gyerek jelentkezik. A héten az egyik kollégám tett az asztalomra egy levelet. Gyerekírás, nehezen összekötött betűk, játékot kér, meg nadrágot, meg zoknit, fiúsat, meg cipőt (ott a méret is, 32), meg pulóvert. És odaírja még, hogy külön zsákba kéri. Ezt nem nagyon értjük…. vajon mi lehet mögötte? Hogy ne vegyék el tőle? Mondhassa, hogy ez csak az övé? Valószínű…
Nyilván hűl az idő, és nincs megfelelő ruhája. Hát kér. Feltehetően, mert otthon is ez a minta. Ezért fogott ceruzát, papírt. Ezen kell változtatni. Hogy ne ezt örökítsék tovább. Hanem egy másfajta viszonyulást. Az élethez. A szükségletekhez. A célokhoz. De milyen nehéz ez! Mert egy gyerek kér….aki nem tehet semmiről.
Mindig azt szoktam mondani, hogy mi a következő generációért dolgozunk….de a mostanival. A gyerekekért, de a szülőkkel is. Egyénekért, de a közösséggel is. E nélkül nem fog menni. Ebben teljesen biztos vagyok.