Pár hete kezdték. A tornateremben. Pont akkor, amikor még nekem is órám van. A gyerekek kérezkedtek, karatéra. Fél órával a foglakozásunk vége előtt. És láttam a tekintetükön, nem mondhatok nemet.
Megérdeklődtem a feltételeket. 2000 Ft havonta. Amikor a kolléganőm kérdezte, nem kellene a mi foglalkozásunknak más időpontot keresni, legyintettem.
Két hét múlva vége lesz a történetnek. Amikor fizetni kell, nem sokan maradnak.
Igazam is lett. A harmadik héten már csak ketten kérezkedtek el. És tudom, nekik sem tart már sokáig. Mert akarják, hogyne, a gyerekek, mindent. A családi kassza azonban szűkös. Pláne amikor hidegre fordul az idő.
A fiú nem ment karatéra. Nem érdekli, mondta. Ő nem ugrál. És úgyis csak ütik egymást. De éreztem a hangján a belső vágyakozást. Az elkeseredést, az irigységet. A mondatokat, amit a szülőktől indokként hallott, és magáévá próbálta tenni. Erősen. De nem ment. Még túl kicsi. Nem tudja megjátszani, amit belül érez, átsüt a szavain a vágyakozás, látom a szemem elől elkapott tekintetén.
Eltereltem a szót a témáról. Másról kezdtünk beszélni. A hamarosan szerveződő iskolai programunkról, távolabb, a kisvárosban. Meséltem a játékokról, a műsorról, a buszozásról, a habos kakaós uzsonnáról. És arról is, hogy minden településről jöhetnek majd gyerekek. Persze nem mindenki. Aki még nem volt, és persze, aki megérdemli.
Felbolydulnak a gyerekek, természetesen mind jönni akar, szeretné bebiztosítani magát, vagy azzal, hogy ő még sosem volt, vagy azt bizonygatva, hogy mennyire megérdemli. Próbálok mindenkinek a mondanivalójára reagálni.
A fiú is izgalomba jön. Óvatosan kérdezi, mennyibe kerül majd. Mondom, az Igazgyöngy programjaiért nem kell fizetni. Hogy mindenki jöhessen. Mi akkor szervezünk valamit, ha mindenki jöhet.
Közben más kérdez, másról. Odafigyelek, neki válaszolok. A fiú már a székem mellett áll. Már nem bírja. Kis kezeit ahogy csak bírja, az arcomra szorítja, maga felé fordítja, és kiabálja: ezt mondd meg az anyunak, érted, de így mondd meg, hogy nem kell fizetni érte. Érted? És ugye elviszel?
Ilyenkor nehéz. Nem lehet nemet mondani. Csak ne lennének olyan sokan. És muszáj azt is vinnem, aki egyébként mehet, sokfele a szülővel, karatéra is, a városba is. Mert együtt kell, hogy átéljük az élményeket, örömöket.
Együtt, hogy szokjuk, hogy együtt is lehet. Sőt csak így lehet.
