Ma kezdődött a közoktatási törvénytervezet vitája a parlamentben. Megmozdult végre a szakma szervezetten is, a Hálózat a tanszabadságért (HAT) keretében megpróbáltuk koncentrálni az erőket.
A hét végén még felhívásokat készítettünk. Pedagógusoknak, szülőknek,
diákoknak. Tájékoztatót a sajtónak, levelet az országgyűlési képviselőknek.
A törvénytervezet nem esélyegyenlőség párti. Több pontja csak növelni fogja a szegregáció lehetőségét, a gyermekközpontúság helyébe a szigor lép, az iskolába lépéskor elkülöníti, és hamar kilöki az életbe azt, akivel nem boldogult.
Egyet biztosan tudok már, mióta ezt csinálom. Azt, hogy az iskola önmagában sosem fogja megoldani a leszakadó rétegek problémáját. Az iskola falain belül, bármilyen szigorító intézkedéseket is vezessenek be, sosem lesz megoldás. De azt is tudom, hogy a rossz iskola felgyorsít folyamatokat. Aminek a következményei beláthatatlanok. És nagyon veszélyesek.
Mert nem fog segíteni rajtuk a 3 éves kötelező beóvodáztatás, mert a lemaradás már akkor nagy, és az óvoda mást akar, mint a család. Vagy legalábbis nem úgy akarja. Az értékrendbeli különbségek már itt akadályt gördítenek a kívánt hatás elé. Mert az óvoda önmagában nem elég. Nem képes család nélkül esélyt adni. Mert a hatás már ekkor lenullázódik otthon. Mert semmiféle törvény által előírt
fejlesztési folyamat nem fog úgy hatni délelőtt, mint a délutánok, az esték, a
hétvégék. Ami észrevétlenül formálja őket.
Nem segít a bizottság döntése alapján a kis-létszámú felzárkóztató osztályokba sorolás sem. Mert innen sosincs visszaút. Csak egymást erősítő negatív hatások vannak. Ráadásul felkészületlen a rendszer, nincs ennyi gyógypedagógus, fejlesztő pedagógus. És meglesznek a kiskapuk. A „valaki” sérült, vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyereke mindig kivétel lesz. Mert ő megkapja majd a külön fejlesztést, tehát elboldogul a normál iskolában, míg a „senkié”, aki a szocializáció okozta gondokkal küzd, külön fejlesztés híján, marad.
Utána jön az általános iskola többi évfolyama. Amihez a törvénytervezet most nem mutat módszertani megoldásokat, tananyagbeli mozgásteret, alkalmazkodást a mássághoz, az egyéni tempóhoz. Egyben lehetünk biztosak: lesznek a pedagógusok kezében negatív eszközök. Hiszen kizavarhatja azt, aki nem viselkedik megfelelően. És buktathat, büntethet, szigorral. Délután? Az iskolának vonzó programokat kell majd adnia, lesz hát hittan, és sportolni is lehet majd, hisz ott az udvar is, csak elfelejtettük azokat a régi jó játékokat. Lesz felügyelet, a pedagógusok majd egész nap beoszthatók lesznek, és bizonyára nagy lelkesedéssel adják majd a mintát. Hozzáállásról, odafigyelésről, mindenről.
Aztán újabb esélyt kapnak ezek a gyerekek a törvénytervezet szerint a HÍD programban. Amikor már nyolc év kudarcát kell egy év alatt pótolni. Bár igaz, ennek híján 15 éves lenne a tankötelezettség. Ez eleve kudarc. Amit nyolc év nem oldott meg, arra milyen lehetőség lehet egyetlen év alatt? Kamaszként, tele akkorra már rögzült szokásokkal? Soha meg nem tanult tanulási módszerekkel? Soha át nem élt tanulás iránti motivációval?
Aztán ott lesz a 16. év. Amikor mehet. Ki az életbe, ebadta kölyke, miért nem élt a lehetőségeivel? Csak rajta múlt. Amit megfőzött, egye meg. Dönthetne persze úgy, hogy marad…. De nem fog. Ebben a rendszerben nem. Az iskola nyom nélkül hagyja majd őket. Sem műveltséget, sem szakmát nem kapnak majd. Egyet tanulnak meg addigra: újratermelni a nyomort. De ezt a tudást nem az iskola adja. Bár kétségtelen, hogy az új törvénnyel tesz majd hozzá.
Persze mindezt nehéz volt belefoglalni a szülőknek, diákoknak szóló levelekbe. Mert ezek a szülők, diákok, akik ma mélyszegénységben élnek, nem tudják, mi történik a parlamentben. Pedig nagyon szól róluk is a dolog. De ők már régen kiestek abból, amit érdekérvényesítésnek hívnak.
Itt már csak a pedagógusok, az értelmiség és a többségi társadalom támogatása marad. Hogy szót emeljenek értük, akik vannak, élnek, akik egyre többen lesznek, akikkel csak megtörténnek majd a dolgok. De megteszik e? Vagy azt gondolják ők is, mint a törvénytervezet készítői, hogy kiradírozhatók, kizárhatók a környezetünkből, az életünkből, az intézményeinkből? Hogy tegyünk úgy, mintha nem lennének…..
Csak szólok, hogy már nem lehet úgy tenni. Ahhoz már túl késő.
