Sokat gondolkodom azon, miért nem halad előre az integráció. Figyelem másutt is, más elszegényedett, többségében cigányok lakta falvakban, hogy ki, hogyan próbálja, hol sikeres, hol nem. Szeretném megérteni a fő törvényszerűségeket.
Azt hiszem, az egyik nagy ok, hogy mindig kívülről próbáljuk. Többnyire pályázati etapokra mennek szakértők, a többségi társadalomból, gyakran a fővárosból, hiszen ott van a tudás, és tartanak nekik mentális felkészítéseket, beszélnek identitásról, meg adnak tanfolyamokat sosem megvalósuló munkákra, meg arra, hogyan kellene kiverekedni magukat az adósságból. A pályázatokban ugye minden meg van írva, az színel az uniós elvárásokkal, tudják, honnan, hova kell eljutni. És el is jutnak. Erre van tudásuk, erre készítették fel őket.
Pedig nem cigányként, nem tagjaként annak a közösségnek, nem ismerhetik azokat a viszonyokat, amelyek ott működnek. És az általános célokat mindig befolyásolja az egyedi helyzet. Azt viszont mindegyikük tudja, hogy a pályázati elszámolásnak a rovatát, mely azt kérdezi, „volt-e, amit nem tudott megvalósítani, előre nem látott okok miatt”, azt üresen kell hagyni, hogyisne, majd még vissza kell fizetni a támogatást…
Aztán persze vége a pályázatnak, és marad minden, ahogy volt. Mert a közösségekben nem történik változás. Persze a lehetőségekben sem. Nem lesz személy, csoport közülük, aki másként működne, mint a többi, akire hallgatnának, aki az integrációért küzdene, és nem változik a helyi intézményrendszer sem, ők egyébként is jól elvannak a maguk falain belül.
Attól sem változik semmi, ha fizikai segítségnyújtás folyik, átköltöztetnek családokat másik, jobb házba, amit majd lelaknak újra, mert az életmód, a szemlélet nem változott, és a közösség sem lett más, mint előtte volt.
Azt hiszem, csak úgy menne, ha a helyi közösségek fejlesztésére is fókuszálnánk. Egyrészt a cigány közösségre, hogy legyen ereje újra elviselni magát és összefogni. Hogy képes legyen szövetségeseket keresni. Képes legyen megkeresni azt a tudást, ami nekik (még mindig) nincsen meg. És ebben ne kizárólag az anyagi haszonszerzés vezérelje őket.
És hát, igen, a szövetségesek. Az önkormányzat, az intézményrendszer. Akiknek meg kellene értenie végre, hogy ez nem úgy működik, hogy majd ők megmondják, és kész. A szövetségben ugyanis mindkét fél tudására szükség van.Érdekes, hogy ezen a téren egyre többen rám csodálkoznak: ti együtt tudtok működni az Önkormányzattal? Meg a Rendőrséggel? És a Gyámhivatallal?
Én sem próbáltam először. Azt hittem, a megoldás nélkülük is menni fog. Hogy elég nekem csak a cigánysággal szövetségre lépni. De rájöttem, úgy nem lehet. Nem lehet másképp, csak együtt. Minden érintett bevonásával. Mediálva közöttük. Arányban tartva a pedagógiai és a kényszerítő eszközöket. És megértve őket is. Akik az asztal másik oldalán ülnek. Partnerré tenni. Akivel nem megy, azt meg jelezni. A felettesének. Ha ott sem, menni feljebb. A nyilvánosság előtt.
A legfontosabb, hogy hiteles partneri viszonyban dolgozzunk. Ami attól lesz hiteles, hogy mindenki azt a részt teszi hozzá, amihez ért. Ami a probléma megoldására fókuszál, és nem az adminisztratív megfelelésre. Az integrációban mindannyian egy puzzle darabjai vagyunk. És a végső képben mindenki nélkülözhetetlen.
Azt hiszem, nekünk egyre jobban megy. A múlt héten felhív a Gyámhivatal, és véleményt kér egy kiemelésről. Egyelőre találunk megoldást, hogy ne kelljen ehhez nyúlniuk. Együtt hatunk a családra, és működik. A rendőrség is megkérdezi, hogy minden rendben van e, van e változás azoknál a családoknál, ahol a mi eszközeink hatástalanok. Egyeztetünk. Az iskola segítséget kér egy lemorzsolódónál. És mi próbálunk segíteni.
Nem azért működünk együtt, mert ők nem tudják, nem teszik jól a dolgukat. Hanem, mert nincsen rá eszközük, forrásuk, és meg akarják oldani a problémát. Vajon csak én vagyok olyan szerencsés, hogy valamennyire már partnerként elfogadnak bennünket? Voltunk nagyon rosszban is velük, több faluban…. Vagy nálunk nem olyan nehéz emberek vannak? Mitől működik itt, és másutt nem?
Most is voltam egy faluban, ahol nem megy. Pedig az nem normális dolog, hogy egy segítő szervezetnek a helyi önkormányzat ellensége legyen. Az sem, hogy az ugyanabban a faluban a cigányokért dolgozó szervezetek egymást ne támogassák. Hogy ne határolják be pontosan, kinek, mire van tudása, lehetősége, és ne osztanák meg a munkát. Mert így óhatatlanul megosztják a cigányokat, akiknél pedig a közösségként való működés a leginkább hiányzó elem. És itt most nem a sokszorosan elcsépelt példamutatásról van szó….hanem arról, hogy megértsük: az élhető falu mindenkinek érdeke. Az elkötelezett civileknek is. A cigányoknak is. És a polgármesternek is. Ha ez ellen dolgozik, akkor nem jó polgármester. És nem kell megválasztani legközelebb. Akkor azért kell összefogni, hogy ne ő legyen. Ha törvénytelen eszközökkel él, fel kell jelenteni. Ahol a pedagógia nem használ, ott a hatósági eszközöket kell alkalmazni.
Persze tudom, ez azért nem ilyen egyszerű. Nekem sem az, napi küzdelmeim vannak, de ezt vezérelvnek tekintem. Partnerré tenni az érdekelteket. Mindent meg kell tenni érte, hogy így működjön. A politikai példa ellenére is.
Azt hiszem, a kisközösségek, az összefogás hiánya a legnagyobb gátja az integrációnak. Mindenhol fontosabbak az önös érdekek. A saját haszon. A megélhetés. Az érvényesülés. A hatalom.
