A héten írtam egy posztot a szükségletek differenciált értelmezéséről… amit szeretnék itt, a blogban egy kicsit részletesebben kibontani. Mert meghatároz sok mindent, amit a segítő munkában megtapasztalok, legyen szó állami beavatkozásról vagy civil tevékenységről.
Most talán a társadalmi normák felől kell kezdenem a gondolatmenetet, az elvárások rendszeréről, ami meghatározza a közösségben létezésünket, és a normaközvetítésben meghatározó szerepet játszó állami intézményrendszer fókuszait is.
Maga ez az egész normarendszer persze elég zavaros, de az alapértékek szintjén szükség van egy olyan minimumra, amit a többség elfogad, ha viszonylagos nyugalomban szeretnénk élni. Tehát megjelenik egy idea arról, hogyan kellene ezeknek az alapértékeknek megfelelően élni. Elfogadni és tisztelni a másik embert, tanulni, dolgozni, egészségesen élni, figyelni a környezetre, gondoskodni a családról, érteni a demokratikus részvételt, tájékozottnak lenni a közügyekben, közösségi érzéseket táplálni, kulturáltan kommunikálni stb.
Szóval, van egy afféle íratlan szint, ami leginkább a középosztályt célozza meg, mert ott van meg a viszonylagos feltételrendszer a normák betartásához. Ehhez a szinthez kellene „felzárkóztatni” azokat, akik nem e szerint élnek.
Az intézményrendszer is így szervezi a szolgáltatásait. Az iskola elvárásai, a Nemzeti alaptanterv, a pedagógusképzés mind az átlagra fókuszál, és nehezen tud mit kezdeni az ettől bármilyen irányban eltérő gyerekekkel. Az egészségügy egy átlagos egészségtudatosságot feltételez, sőt, feltételezi, hogy az általa alkalmazott protokoll is természetes ismeret mindenki számára. Pedig nem az. Most, hogy az élethelyzetem miatt többet kényszerülök az egészségügyi ellátásba, én is kerülök olyan helyzetbe, amikor azt kérdezem: és nekem ezt honnan kellene tudnom? És látok mindenhol kóválygó betegeket, akiknek fogalmuk sincs, hova kell menni, milyen papírokkal, mikor kell megjelenniük. Olyat is láttam, aki feladta, és inkább hazament, mert elveszett az egészségügy útvesztőjében.
Aztán ott van a sommás mondás a társadalmi leszakadásban élők felé, ami egyben fel is ment mindenkit a felelősségtől, beleértve az államot is: „hát, nekik ennyi az igényük”. „Ha nem akarnak, akkor nem lehet rájuk kényszeríteni semmit. És ha ők nem akarnak, akkor bizonyára jó így nekik.” Logikusnak tűnő feltételezés, és mindent a személyes felelősség terében értelmez.
De vajon valóban azonos-e az, amit valaki igényként megfogalmaz, azzal, amire ténylegesen szüksége lenne? Lehet, hogy nem igényel valamit, mert nem ismeri, nem tapasztalta meg, nem tudja elképzelni, vagy egyszerűen nem látja elérhetőnek. Az igények és a szükségletek nem mindig esnek egybe. És ezt a különbséget a segítő munkában nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Hogy jön ez az egész a segítő tevékenységhez? Nos, úgy, hogy ha nem értelmezi a támogatást igénylők egyéni szükségleteit, akkor csak a saját elvárásai, vagy az állam által előírt szint jelenik meg a beavatkozásban. Ami sok esetben nagyon messze van attól, amire a segítséget igénylőnek szüksége lenne. Mivel a távolság túl nagy, az elvárás értelmezhetetlenné válik annak, akit „fel kellene zárkóztatni”.
A segítők között gyakran látni a paternalista megmondóembert. Aki a saját élettapasztalataihoz igazítja a szintet, és nem törődve azzal, mire van szüksége a másiknak, elmondja, hogy mit kell tennie, hiszen itt van ő, az élő bizonyíték rá, hogy biztosan tudja a megoldást.
Ők azok, akik azt gondolják, egy hétvégére elég elvinni egy gyereket a generációs szegénységből abba a közegbe, ahol ők élnek, és majd „rádöbben”, hogy tanulni kell az iskolában, és akkor ő is elérheti ezt a színvonalat. Ők azok, akik nekünk is felteszik a kérdést: „hát miért nem mondjátok meg nekik, hogy így vagy úgy csinálják?” Mintha ennyin múlna. Vagy, mint nemrég, amikor megismertem egy programot, amiben „motivációs céllal” nagyon drága étterembe vittek potenciális támogatottakat, hogy megérezzék, hova juthat el az, aki tanul. Hogy akkor ők is megengedhetik majd maguknak, hogy ilyen étterembe járjanak.
A rendszer pedig sokkal merevebben reagál. Büntet ott, ahol az elvárásaitól eltérő viszonyulást lát. Kényszerítő eszközökkel próbál nagyot lépni, de többnyire csak ügykezelésig jut, és nem törődik az okokkal, amelyek az ügyeket újratermelik.
Pedig egyszerűbb lenne megismerni a segítségre szoruló emberek szükségleteit… és akkor rájönne mindenki, hogy kisebb lépésekkel kell haladni. Nem a célokat kell lejjebb vinni, hanem az odavezető utat kell az adott ember lehetőségeihez igazítani. Ki kell építeni az akarás képességét, a motivációt, az pedig csak akkor fog menni, ha ő is érti, miért fontos számára a változás. Érteni pedig akkor fogja, ha a beavatkozás az ő kielégítetlen szükségleteire fókuszál.
A motiváció ugyanis nem mindig előfeltétele a változásnak, sokszor éppen annak eredménye. A megértett, megtapasztalt, a saját élethelyzethez kapcsolódó kisebb sikerekből is építkezik.
Ha elszakadunk a szükségletek differenciált értelmezésétől, nem találjuk meg az utat. Pedig ez nagyon fontos, mert ezen múlik a motiváció felépítése, a tenni akarásé, az aktív szerepvállalásé. Ha mindenkit a helyén értelmezünk, megértve az ő életét szervező hatásokat. Így alakulhat ki a partneri viszony is, ami nem egy „felülről jövő” elvárás, hanem egy, az adott ember problémáihoz igazodó viszonyulás.
Most hiányzik az a láncszem, ami összekapcsolja a két világot. Mert túl nagy a távolság, de lépésről lépésre csökkenthető. És ebben a folyamatban felépíthető a motiváció is. Mert érteni fogja, hogy ez róla szól.
Nézzünk egy példát is. Hiába költöztetünk összkomfortos lakásba olyan családot, akik sosem éltek ilyen környezetben, és nincsenek meg azok az önfenntartási képességeik, amelyekkel bírni kellene ahhoz, hogy fenntartható módon éljenek egy ilyen lakásban. Leamortizálják… mert túl nagy volt a távolság. Mi a szociális bérlakásprogramunkban úgy kezdjük, hogy ugyanolyan komfortfokozatú házba költöznek, mint amiben korábban a nagycsaláddal együtt éltek, és mentorálva, az ő tempójukban tűzzük ki az újabb fokozatokat. Így juthatnak el a kártyás villanyórás háztól a víz bevezetéséig, először az udvarba, aztán a házba is.
Ezért megy a családmentorunk „házhoz” a gyereket fejleszteni, hogy a lakókörnyezetben is megmutassa a fejlesztési lehetőségeket. Ezért dolgozunk a „Fenntartható konyha” programban közös kamrával, ha otthon még nincsenek meg a körülmények ehhez. És ezért volt rossz beavatkozási pont az az állami program, amiben kiscsirkéket, malacot osztottak olyan családoknak, akiknél sem a körülmények, sem a tudás nem volt meg azok felnevelésére.
Hosszan tudnám még folytatni a sort. De a lényeg talán érthető: a szükségletek értelmezése nélkül nem tudunk hatékony segítséget adni az életstratégia-váltáshoz. Sem civilként, sem az intézményrendszerben.
Egyszer tanultunk egy olyat a főiskolán, hogy a gyerekeket mindig a szociokulturális környezetükkel együtt kell értelmezni. Jó lenne mindenhol érteni, hogy ez nemcsak a gyerekekre, hanem a felnőttekre is vonatkozik. Ez pedig mást diktál. Más tempót és más módszereket.