Sokszor, amikor valaki ír nekem, hogy elmesélje, mennyire szeretett volna segíteni valakin, és számára érthetetlen módon kudarcba fulladt az egész, amire egyébként sok időt, energiát és pénzt is áldozott, eszembe jut Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot című novellája.
Ebben egy kisnyulat szeretne megsimogatni, az azonban nem érti, menekül, az elbeszélő üldözni kezdi, egyre dühösebben, és mire végre megfogja, már legszívesebben a falhoz vágná, hogy nem érti: csak szeretni akarja.
Persze a párhuzam csak annyiban állja meg a helyét, hogy bizony a jó szándék (ami sokszor saját önnön vágy kielégítése), ha nem találkozik a fogadó féllel, akkor elcsúsznak a fókuszok, és kudarcra van ítélve a történet. Ami egyébként szépen, mesébe illően is alakulhatott volna.
Sokszor írtam már erről, mert én magam is átmentem ezen a fázison, és sok kudarc után tanultam meg, hogy a másik fél ugyanolyan fontos a dologban, mint az én segítő szándékom. Aki ezen nem megy át, vagy az első kudarc után elengedi, hogy “á, ezeken tényleg nem lehet segíteni”, ők azok, akik mindig egyszerűnek gondolják a generációs szegénység megtörését. “Hát miért nem mondjátok meg nekik?”-mondják gyakran, mintha csak ennyi lenne.
Hogy megmondjuk a tutit, ahogy mi, a többségi, szerencsésebb társadalmi réteg él, aki sikeresen megküzd mindennel, mert tanult, dolgozik, nem veri magát adósságba, betartja a törvényeket, tudatosan szavaz, és akinek a nagymamája is szegény volt, de tiszta, stb, stb.
Akik ilyen viszonyulásokkal élnek, ők nem is igénylik azt, hogy a generációs szegénység problémáját, az abban élőket megértsék, számukra ők maguk az etalon, és ítélkeznek mindenkiről, akik nem úgy gondolkodik, mint ők. Rólam is persze, hiszen én, aki másképp értelmez, szerintük ugyanolyan szűk látókörű, ostoba vagyok.
Pedig a fogadó fél megértése alap a segítő munkában. Ha nem érti az ember a viszonyulásai gyökerét, nem talál beavatkozási pontot. Az “alany” pedig nem rendelkezik olyan tudással, önismerettel, amiben megértené, milyen hatások, traumák mentén formálódott olyanná, amilyen. Ő nem érti a saját reakcióit, de érzi a segítő szándékot, ha felé fordul valaki.
Azon sokat gondolkodom, hogy a sok rossz próbálkozás alakította ki azt a viszonyulást, ami nagyon erős mintázat a generációs szegénységben? Vajon az adományozásnál, a szükséglet-kielégítésnél megálló segítségnyújtás hozta, hogy a kérés módozatai annyival erősebbek lettek, mint a tenni akarásé?
Biztosan szerepe van benne, hiszen annyira logikus. Ha valamiben hiánya van valakinek, és a másik azt megadja, akkor nem az fejlődik, hogy változtassak úgy az életemen, hogy ne kelljen kérnem, hanem az, hogy adjanak újra. Mert ez könnyebb, egyszerűbb, és eléri a célját: a szükséglet, legyen az élelem, tüzelő, ruha, stb. ki lesz elégítve, erőfeszítés nélkül.
Sajnos a legtöbb szervezet, egyház ezt gyakorolja. Ad, és azt is látni, hogy itt gyakran az adó személye, az ő megélése a fontosabb. Igen, az a megerősítés, hogy én jó vagyok, humánus, már-már ott a grólia is a fejem fölött.
Persze az adomány nélkülözhetetlen eszköz a támogatásban, eszköz arra, hogy rávezessünk valakit az önrendelkezés útjára. Amikor ő maga lesz képes a sorsán változtatni, eleinte segítséggel, később önállóan is. Ez a pillanat pedig gyakran csak a következő generációban lesz érzékelhető, beépülő dolog.
Az adomány csak egy kapu. Amin, ha belépünk, felelősen mennünk kell tovább, a fejlesztő segítségnyújtás útján. Ha erre nincs idő, energia, akkor keresni kell olyan intézményt, civil szervezetet, amelyik ezt végzi. Olyan ez, mint a Kis Hercegben a mondat (hogy még egy irodalmi párhuzamot hozzak): „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
A felelősségnél van még egy dolog, amit nem szabad elfelejteni: az adomány egy lánc, amivel magához köt az adományozó. Ez elkerülhetetlen, de érteni kell, hogy ezen folyamatosan lazítani kell. Hogy ne a függőség alakuljon ki tőlünk, hanem a tenniakarás, a saját erő, motiváció felépítése.
Szóval, ehhez nagyon kell az alázat. Megérteni, hogy nem rólunk szól. A mi tudásunkat arra kell használnunk, hogy megértsük az élethelyzeteket, elemezni tudjuk a hatásokat, és támogassuk az elindulásokat. De tudjuk: ez az ő útjuk, nem a mienk. A kettőből együtt lehet csak változás.
És az egészben még ott az időfaktor is. Mert ez nem megy azonnal. Nem úgy van, hogy a hatás azonnal látszik. Nagyon sok a visszarendeződés, az újrakezdés, mire valamiről azt mondhatjuk, na, elindult a változás. Sokan azt hiszik, ha a kommunikációban ez észlelhető, már rendben is van a dolog.
De a terepi munka azt is megértette velem, hogy ez is egy szerep. Pontosan tudják, mit kell mondani ahhoz, hogy a támogató szál megmaradjon. Ezek a mondatok azok, amiket mi hallani szeretnénk. De nem azok, amelyek belülről jönnek. Sokkal inkább a szerephez, a támogató-támogatott viszonyuláshoz kötődnek, mintsem az őszinte, tudatos érzésekhez. Ezek a mondatok biztosítják számukra a támogatás folyamatosságát. És sokan meg is elégszenek ezzel. Hallani azt, hogy úgy lesz, ahogy ők akarják. De a valóságban nem ez történik.
Szóval, nem egyszerű ez az egész. Egy nagy játszma, emberek között, akik sokszor tudásban, attitűdben teljesen mások, ugyanakkor a társadalmi együttélés feltételezi, hogy ne nőjön köztük a szakadék. Mert ha nő, az magában hordoz olyan problémákat, ami mindannyiunk életét, jövőjét meghatározza.
Ehhez persze a rendszernek is változnia kellene. Sokszor azt látom, ez a megértés ott is hiányzik. És az ítélkezés, a hatalmi függőség fenntartása beivódik az intézményekben dolgozók viszonyulásába is. Az intézményrendszer ügykezelő szemléletét ez tökéletesen támogatja. Az okok azonban, amelyek termelik az ügyeket, mélyen, ott maradnak, kezelés nélkül.
Mindenbe beivódott (az utóbbi 16 évben pedig erősödött) a hatósági szemlélet, a kényszerítő attitűd. Ami persze néha kell, mert van, hogy nincs más megoldás. De amíg csak e mentén gondolkodunk, addig marad az a paternalista viszonyulás, ami igazából nem hoz változást.