Kétszer voltam eddig a Szociális és Családvédelmi Minisztérium épületében. Ez az épület a Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetiroda céljait szolgálta. Persze olvastam korábban én is, hogy 27 milliárd forintot költöttek el erre az épületre, és azt is, micsoda luxussal rendezték be, sőt, láttam a videót is, amiben bemutatták belülről ezt az épületet is.
De más volt személyesen megtapasztalni.
Az első látogatásom idején is felajánlották, hogy a program végén megmutatják a szivarszobát, meg az ebédlőt, a tetőteraszt… de akkor azt mondtam, nem akarom megnézni. Nekem az aula is sok volt, és olyan érzésem volt, mint mikor a szegénységről rendeztek konferenciát, és senkit sem izgatott az ehhez rendelt fényűző fogadás és a téma között feszülő ellentmondás.
Az egyik első fővárosi kiállításaink egyikén, aminek a “Mi meséink” volt a címe, és különleges módon készülő akrilképek voltak, mert a nehéz sorsú gyerekek otthonában készültek el…nem az iskolában, hanem ott, a “terepen”. A folyamatot fotóztuk is, és a kész kiállítási anyagban a gyerekek festményei mellett ezeket a fotókat is kiállítottuk. A tárlatnak nagy sikere volt, még Strasbourgban is bemutattuk… aztán egy konferenciára a kiállítási kurátor beszervezte újra a fővárosban. A konferencia a gyerekszegénységhez kapcsolódott.
Minket akkor már nem hívtak ilyen előadásokra, máig sem értem, a kiállítást hogy tudta a kurátor ide belobbizni, de tény, hogy sikerre vitte. Mondjuk, nem is volt igazán fontos a szervezőknek, mert az ebédet, a svédasztallal pont a képek és fotók elé helyezték. Szóval, ez tényleg csak díszlet volt, dekoráció, lehetett volna ott bármi. Én nem voltam ott, de volt ismerős, aki felhívott, elmesélte…és el tudtam képzelni a kettő kontrasztját. A gőzölgő szarvaspörkölt mögött a lakhatási szegénységben élőket mutató fotókat.
Arra is emlékszem, hogy egyszer ennek az ellentmondását nem bírtam nem megemlíteni, ez is valami pályázati rendezvény volt, kisebb persze, de mégis…A szervezők azzal magyarázták, hogy a fogadás kötelező eleme a pályázatnak, aztán, hogy csökkentsék a negatív érzést, megkérdezték, a maradékot elvisszük-e a szegény gyerekeknek. Ezzel sikerült tovább növelni a helyzet abszurditását.
Ezek az emlékek tolultak fel bennem, és nem bírtam bejárni a minisztériumi épületet. Aztán, a második alkalommal megint felkínálták a lehetőséget, és akkor már kicsit alakult bennem az ellenállás, és elfogadtam.
Megnéztük az elhíresült szivarszobát, a hatalmas ebédlőt, a csigalépcsőn felmentünk a tetőre is, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a fővárosra, a Dunára, a Parlamentre. Minden a legnagyobb luxussal van berendezve, végigsimítottam a 38 milliós bárpult oldalát, és meghallgattam a kísérőinket, akik négymillió forintos íróasztalokról, és egymillió forintos irodaszékekről meséltek.
Nyilván sokkolt az egész. Az aula értelmezhetetlen növényoszlopait már korábban megnéztem, most megtudtam, hogy egy speciális öntözőrendszer biztosítja a vízszükségletet, és a növények időnként karbantartását, metszését alpintechnikával oldják meg a szakemberek.
A kolléganőm jegyezte meg a tetőteraszon, hogy aki ide feljön, és lenéz, aki ezt így kitalálta, megtervezette, kitalálta, engedélyezte és élvezte, az könnyen elhihette magáról, hogy mindenek felett áll, és mindent megengedhet magának. Elhihette, hogy hozzá képest mindenki alsóbbrendű.
Tudom persze, hogy egy Kabinetiroda, egy minisztériumi épület nem lehet “átlagos” iroda. Bár tőlem lehetne az is, de értem az üzenetet, a hatalom, a rang kiemelkedőt kíván. Kiemelkedő, tekintélyt parancsoló azonban lehet értelmetlen luxus nélkül is.
Biztosan van, akit nem ráz meg ez a látvány annyira, mint engem. Lehet, ha nem a társadalmi leszakadásban, a generációs szegénységben élőkkel dolgoznék, nekem is könnyebb lenne. De egyszerűen émelyegtem ettől az egésztől.
Egy íróasztalból is biztosan van olyan, ami nagyon szép, nagyon praktikus, de nem több százezernél. A célnak pedig tökéletesen megfelel. Nem is értem, mi lehet egy ilyen bútorban négymillió. És nem bírok nem számolni, hogy csak egyetlen íróasztal árából hány családnak lehetne beköttetni a vizet a házába… hogy egyetlen irodai székből hány életveszélyes kéményt tudnánk átrakatni. Vajon hány ilyen íróasztal, szék lehet itt?
Próbálok persze nem gondolni erre, értelmetlen bármilyen számolgatás. De az, hogy ebben az országban, ahol kétmillió embert érint valamilyen szinten a lakhatási szegénység, és közben egy kivagyi, urizáló vezetés magának ilyen “munkakörülményeket” teremtett, ezt nem bírom megemészteni. Hogy ilyen körülményeket teremtettek maguknak, azokból az adófizetői forintokból, amit a hivataluknak az ország boldogulására, az elfogadható intézményrendszeri működésre, oktatásra, egészségügyre, szociális ellátásra stb. kellett volna fordítani. Az emberekre, akik megválasztották őket, akik bíztak abban, hogy számukra is élhető országot teremtenek.
Nem tudtam nem emlékezni Bukarestre…a parlamentre. Ahol voltam egyszer egy konferencián, és a program után körbevezettek minket az épületben. A Ceaușescu idejéből származó szobákon, melyek szintén óriási luxussal voltak berendezve, ott leginkább a márványszobor-másolatok, és a mindent befutó aranyozás hordozta a magát mindenek felé helyező vezető életérzését.
Az már, ilyen történelmi távlatból inkább nevetségesnek tűnt. A miénken azonban nem tudok nevetni. Csak azt érzem, hogy nem értem. Nem értem, hogy vesztik el az emberek a kontrollt. Hogy válik a kezükben minden a saját érdek szerint működővé.
Egy saját magába torzult világ eredménye ez az épület. És a többi is. Nem dicsőség, nem építészeti-belsőépítészeti remek, hanem egy torz világ lenyomata. Ami használt minket is, mindannyiunkat, akik becsületesen adóztunk, mert azt hittük, nem fognak visszaélni vele.
Hogy ezzel így mit lehet tenni, nem tudom. Ez a rengeteg pénz már ezekben az épületekben van, és ezek ilyenek is maradnak. Talán turisták nézik majd egy idő múlva ezt is, és fejcsóválva mondják, hogy micsoda érthetetlen luxust teremtettek azok, akiknek a hatalom csúcsán nem az ország, nem az emberek, hanem saját maguk voltak egyedül fontosak.