Sokat gondolkodom azon, vajon miért van az, hogy a negatív hírek, cirkuszok, másoknak kellemetlen pillanatokat okozó helyzetekről szóló hírek jobban vonzzák az embereket, mint a pozitív, megértő, megoldást kereső információk?
Biztosan a média is ludas ebben, de attól tartok ők is csak követik az igényeket, és sokszor ezért születnek meg a “kattintásvadász” címek, kiemelések. Aztán az ember a cikk elolvasása után nem is érti, hogy miért ez lett a cím, vagy a legfontosabb, kiemelendő üzenet.
Már rég én is úgy járulok hozzá egy riporthoz, ha a beszélgetés szövegén túl a címet is jóváhagyom. És már nem adok riportot olyan helyre, akik azt írják, hogy “főszerkesztői utasításra nem küldhetem el a teljes cikket, csak azt a részt, amiben a te mondataid vannak”, vagy “nem tudok címet küldeni, mert azt mindig a főszerkesztő adja”. Esetleg “lesznek benne videós részek, de azokat nem tudom átküldeni”.
Mert itt jönnek be a torzítások, és az ember azt látja, hogy egy méltatlan játszma eszköze lesz, amiből már nem tud kihátrálni… De az ember az évek során rutint szerez a kockázatok kezelésében.
Aztán még ott van az is, hogy nekünk sokszor nemcsak a mi mondatainkért kell felelősséget vállalnunk, hanem azokért is, akikért dolgozunk, akik sok esetben megszólalnak mellettünk, de sokszor nem tudják megfelelően árnyaltan kifejezni magukat, és belecsúsznak egy olyan kommunikációba, ami utána rájuk negatívan csorog vissza. A riporterek nagy része (tisztelet a kivételnek) a riport után elengedi az egészet, nem törődik a cikk, videó utóéletével, ezzel már nincs dolga.
Pedig utóélete mindennek van, az online tér ezt biztosítja, ráadásul visszakereshetően, eltörölhetetlenül. A helyiek is reagálnak rá, a kommentek pedig könnyen elkezdik gerjeszteni a negatív viszonyulásokat, amelyek aztán megsokszoródnak a helyi közösségben. Gyakran szembesültünk azzal, hogy minden megerősítésünk ellenére magukba zuhantak azok, akik örömmel vállalták a megnyilatkozást, de a végén megfogalmazták, hogy soha többé nem akarnak riportalanyok lenni.
Ilyenkor az embert nagyon nyomasztja a felelősség, mert mi már meg tudjuk védeni a lelkünket a nemtelen támadásoktól, de ők nem…
Mennyire öngerjesztő lett ez a folyamat! A média egy adott helyzetet kihangosít, sajnos ebben nagyon sokszor nem a hiteles kép, a humánus hozzáállás, hanem a pillanatnyi elérés a fontos, ez legyen minél több, ezért mozdul a manipulálás, torzítás irányába a média, nekik eddig fontos valami, a nézettségig… Minél provokatívabb, minél több véleménynyilvánítást vált ki, annál sikeresebb a cikk. A véleményekből pedig a negatívak váltanak ki még több kommentet, egyrészt, mert tódítják tovább azok, akik ebben élik ki magukat, sokszor a névtelenségbe burkolózva, másrészt, mert ha a jobb érzésűek próbálják ezt visszaszorítani, az újabb rohamra hívja a negatív szemszögből ítélkezőket.
És hömpölyög tovább a gyűlölködés…Tényleg erre van igény?
De nincs ez másképp a terepi munkában sem. Minden pontosan így működik ott is. Mintha csak az lenne a hír, ami valakit negatív helyzetbe hoz. Igen, mondhatnák sokan, ez a pletyka.. De nem egészen. Mert régen a pletykának volt valami alapja, amiből félre lehetett érteni dolgokat. Nem kitalált dolgok alapján indult el.
Most azonban ez is jellemző. Gyerekek között is, hiszen leveszik a felnőtt mintát, a felnőttek közül pedig sokan ütik el úgy az időt, az unalmas délutánokat, hogy kitalálnak valamit, aminek nincs semmi valóságalapja. Bármit. És a furcsa az, hogy ehhez rögtön lesz, aki kapcsolódik, hasonló kitalációval. Mikor eljut hozzánk egy információlánc, ami már konfliktussá növi ki magát, és elkezdjük visszabontani, kiderül, hogy hazugság az egész… de addigra olyan mélyen hiszi az illető, aki elindította, hogy ez meg is történt, hogy nem lehet kiállítani belőle. Bár az is előfordult már, hogy egyszerűen közölte: “hazudtam…. na és?”
Témában pedig óriási a választék. Nyilván alapból ott vannak a párkapcsolatok, a “ki, kivel, mikor”, aztán a ‘ki, mit szerzett, birtokol”, vagy a “ki, hogy neveli a gyerekét”, esetleg “ki, hogy károsít meg másokat”, stb. Nyilván kijut nekünk is, akik nehezen igazodnak a közösségünkhöz, ők minket is próbálnak negatív helyzetbe tolni, bevonni a hazugságok, rágalmak terébe. Mert megvádolni bárkit könnyű. Úgy is, hogy nincs valóságalapja. Nem az a lényeg, hanem maga a vád. Hogy lehessen sérteni, bántani.
Mennyi munkánk van már abban, hogy ezeket visszanyomjuk, és kialakuljon valami olyan normarendszer, amibe ez már nem fér be. Mennyi konfliktusban kellett mediálnunk, hogy helyreálljon a béke a felek között! Mennyi türelem kellett ahhoz, hogy kivárjuk a döntést: ha a közösséghez akar tartozni, ott nincs helye az ilyesminek. És mennyi rágalmat kellett már elviselnünk azoktól, akik pillanatnyilag úgy vélik, nélkülünk jobbak az esélyeik a túlélésre.
De azt is tudjuk, ez mindig ideig-óráig tart. Mert hamar jön egy olyan helyzet, amikor senki sem segít. Amikor csak mi vagyunk. Amikor fellángol újra a családon belüli erőszak, beteg lesz a gyerek, elfogy a pénz, krízishelyzet alakul ki, esetleg egy ponton a gyámhivatal, vagy a rendőrség is bejön a képbe. Akkor bizony átfordul minden, és jön a visszarendeződés.
Mi pedig adunk esélyt a folytatásra. Velünk, a közösséggel. Persze nem feledve, ami történt, levonva a következtetéseket, de adni lehetőséget az újrakezdésre. Mert máshogy nem megy,
Megtanultuk azt is, hogy ezt nem lehet siettetni. Korábban, mikor ezeket a játszmákat még nem értettük, próbáltuk segíteni a visszacsatornázódást, de szinte mindig vesztesen jöttünk ki belőle, mert a negatív viszonyulásból nem tudtak kilépni, és úgy értelmezték a közeledésünket, hogy “pitizünk” nekik, vagyis, szerintük beláttuk, hogy nekik van igazuk, és így még tovább nyúlt az az idő, mikor ellenségesen viszonyultak hozzánk.
Megtanultuk, hogy kivárunk. Persze sokszor nehéz a gyerekek miatt, de máshogy nem megy. Amikor saját maguknak kell meghozni egy visszarendeződő döntést, az sokkal erősebben hat, mintha mi eszközölnénk ki.
A közösségben pedig azon dolgozunk, hogy megértsék: nem a negatív dolgok az előremutatók. Az csak mélyebbre visz, konfliktusokat szül, indulatokat korbácsol. Hogy belássák: ők formálják a közösségüket, egyéni életüket is. És nem mindegy, hogy ebben a negatív, vagy a pozitív viszonyulások a meghatározók.
Amikor együtt vagyunk, mi minden elemében a munkánknak a pozitívat közvetítjük. Ez egy fontos minta, elhatárolódások, megerősítések sorozata. Nagy ebben a felelősségünk. És persze közben mi is emberek vagyunk, a mi lelkünk is sérülékeny…De nem adjuk fel. Újrakezdjük, napról napra. És töltekezünk a másoknak aprónak tűnő felismerésekből, pozitív történésekből.