„Bármi lehetsz…minden rajtad múlik”-mondják sokan ma a fiataloknak, jelezve, hogy a világ kitárult, a lehetőségek száma végtelen, tele vannak a hírek csodás karriertörténetekkel, és igazán csak azon múlik minden, hogy valaki akar-e élni ezekkel, vagy sem.
És ha így nézzük, tényleg. Még egy szegregált iskolában is, ha egy gyerek kitűnik a tehetségével, motiváltságával, biztosan akadna pedagógus, aki segíti, és menedzseli a továbbtanulás felé. De mégis ritka, hogy egy generációs szegény családból, egy leszakadó térségből, egy szegreált iskolából valaki csodás karriert fusson be. Előfordul, de ritka. Semmiképp sem nevezhető tömegesnek.
Amikor az ember pedagógusként valami felcsillanó tehetségcsírát talál, az nagyon motiváló. Olyasmi érzés ez, mint egy kincs megtalálása, az ember rögtön nagyon elkötelezett lesz, hogy támogassa a gyereket, aki külön figyelmet kap tőle, mert valahogy a hivatástudat is felerősödik: “na, ezt nem hagyom, ha már megtaláltam, akkor megmutatom, mit tudok kihozni belőle”.
És elkövet mindent… külön foglalkozik vele, olyan feladatokat ad neki, amivel jobban haladhat, visszacsatol, motivál, versenyre készít fel, ha szerencsés, és olyan az iskolája, ezzel még a többi kolléga elismerését is kivívja. Lám, csak van értelme dolgozni itt is…
Aztán, egyszer valami kezd elhalkulni. Nem tehetség, hanem a motiváció. A gyerek kezd kimaradozni a plusz órákról, már hiába biztatja, dicséri a tanára, hiába mutat neki utat, karrierlehetőséget, kezd hanyatlani a szépen elindult folyamat. A pedagógus kudarcot él át, fölöslegesen fektetett be időt és energiát valamibe, amiben hitt, valakibe, akit felkarolt. A kollégái sajnálják, és megerősítik a sztereotíp mondatot: “kár volt….nagyon beleélted magad, pedig tudhatnád, hogy „ezekkel” semmit sem lehet.”
Hány ilyen helyzetet éltem meg én magam is a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel végzett pedagógia munkámban! Hányszor vigasztaltam kollégát, aki hasonlóan járt!
Aztán az iskolán kívüli, terepi munka sok mindent megértetett velem. Leginkább, hogy a gyerekeket az iskolában nem tudom elszakítani attól a közegtől, amihez kötődik. Mert ezer szállal kötődik a családhoz, és ezek sokkal meghatározóbbak, mint amit én, vagy általában az iskola nyújtani képes.
Megértettem, hogy ha hatni akarok a gyerekre, muszáj hatni a szülőkre is, a szűkebb-tágabb környezetre, az őt körülvevő közösségre, hogy együtt tudjuk támogatni. Hogy ne ellenem dolgozzanak, hanem együtt tegyünk meg mindent, a gyerekért.
De ehhez meg kell ismernem a gyerek hátterét. Nem úgy, hogy behívatom a szülőt elbeszélgetésre az iskolába, hanem úgy, hogy felkeresem őket otthon. És nem hatósági szerepben jelenek meg, hanem bizalmat építve. És próbálom megérteni a gyerekre irányuló hatásokat. Nem egyszer megyek, hanem többször. Néha bejelentkezve, máskor “véletlen” bekukkantva, hogy épp arra jártam…. Hogy érezzék: tényleg érdekel a gyerek sorsa. És a véletlen látogatások mindig mások, mint a bejelentettek.
Sosem ítélkezve, nem fenyegőzve jelenek meg. Csak szemlélődve, érdeklődve, próbálva megérteni, mi az, amiben a gyerek otthon él. Mi hat rá? Miért olyanok a reakciói amilyenek? Mire van hatásom és mire nincs? (Ez nagyon fontos kérdés.)
A pontos kép ismerete megmutatja a beavatkozási pontokat is.
Hogy ez sok idő? Igen… de enélkül nem lesz partner a szülő sem, a gyereket pedig elveszítjük.
És még így is, minden akaratunk ellenére előfordul, hogy pedagógusként kudarcot vallunk. Mert nem tudunk a család értékrendjén, attitűdjén változtatni. A szülőt győzködhetjük, de nem tudunk legális munkát adni az apának, hogy a napi megélhetés stabilabb legyen. Nem tudunk segíteni a lakhatási szegénységen… a kriminalizáció kockázatát sem tudjuk csökkenteni pedagógusként. Igazából a sejtéseinket sem tudjuk igazolni, a családon belüli erőszakról, vagy az abúzusról.
Egy-egy ilyen kép feltárása sokkolhatja a szakembert. Mert tehetetlenséget és dühöt érez. És feladja. Keres mást, ahol van “fogadókészség”.
Az a réteg, pedig, ahol nincs meg ez, egyre duzzad. Mert senki sem akar plusz energiát beletenni. Tehetségek vesznek el, értékes életutak lehetősége. De könnyebb azt mondani, hogy a szülő a hibás. Akinek tényleg nincsenek megfelelő kompetenciái ahhoz, hogy más életstratégihoz segítse a gyerekét. Nem tud neki adni semmit, csak a példát, ahogy ő él.
Ahogy ő viszonyul az élethez. Amit ő is a szüleitől látott. Azt, hogy nem kell tanulni… nem az a lényeges. Nem kell legális munkahely, csak pénzszerzési lehetőség. A fontos, hogy pénz legyen, és megvehesse, amire vágyik. És megmutathassa, neki is van. Ő is ér annyit, mint más.
Az üzenet az is, hogy nem kell értenie a világot, nem kell olvasni, tájékozódni. Az életéhez ezek nem tartoznak hozzá. Megtanulja, hogy aki hangosabb, durvább, az kerül ki győztesen a konfliktusokból. Átveszi a családban nemétől függően a női és a férfi szerepeket is. Átveszi és majd átörökíti. Éppúgy, mint a szülei.
Így nem lesz változás. Csak, ha megváltoztatjuk ezt az egészet. Ha az ágazatok együttműködése a családok szintjén jelenik meg. Ha nem az ügyeket kezelik az intézmények, hanem az ügyeket mindig újratermelő okokat. Ha egy irányba simítjuk a hatásokat, és együtt megkeressük a hatósági és pedagógiai eszközök családokra kialakított egyedi rendszerét.
De ehhez sorba kell vennünk az eszközöket. Ismerni egymásét is. Ki, hol, mivel tud hatni? Időben összehangolni. Következetesen tartani a közösen megrajzolt utat. Bevonni őket, képességeik szerint. Hatni, hatni, hatni. Ismételni, amíg be nem épül. Olyan, mint egy puzzle. Hatásdarabok, melyeket hézagmentesen kell illesztgetnünk, lépésről lépésre.
Nem lenne bonyolult. Csak másféle munkakultúrát igényelne, mint amiben eddig éltünk. Meg kellene tanulni az összefogás kultúráját, amiben fókuszban a “nem fogadókész” családok vannak…és nem az intézmények. Nem a határok tartása, hanem a közös hatásrendszer működtetése.
Biztos vagyok abban, hogy hamar látszanának az eredmények. Minden területen.
Eljön-e ez valaha? Nem tudom…csak remélem, hogy egyszer igen.