Lassan 16 éve fogtunk bele a generációs szegénységben élők foglalkoztatásába is, társadalmi vállalkozást nyitottunk, munkahelyet teremtve ott, ahol épeszű ember meg sem próbálkozik effélével.
Mert semmi, de semmi nem volt adott ehhez, amikor elkezdtük. Zsákfalu, szolgáltatáshiány, rossz út, ritka közlekedés, lakhatási szegénység, magas agressziószint, nulla infrastruktúra, szakképzeltenség, alapkészséghiány, néhol analfabetizmus, erős szürke- és feketezóna, kriminalizáció, átörökített, mindent meghatározó szocializációs minták, eladósodás, és nagyon alacsony munkavállalói kompetenciák. Kb. ezek voltak azok a dolgok, amelyekkel szembe kellett néznünk.
Én naivan, akkor még azt gondoltam, megteremtünk lehetőségeket, segítünk az indulásban, majd átadjuk nekik, hogy mint vállalkozók vigyék tovább a kézművesműhelyeket, vagy később az élelmiszerfeldolgozást. Hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni. A mostani munkavállalói generációval ezt nem lehet elérni még… Nincs tudás, készség és főleg attitűd, ami ezt támogatná.
Sokan küldenek ötleteket, hogy ezt, vagy azt kellene csinálni. Az internet világában rengeteg remekül működő dolgot lehet találni, és jószándékkal küldik nekünk tovább, mintha ötletek híján lennénk. De nem ez a baj… hanem az, hogy ahol ezek a remekül működő ötletek csodás eredménnyé fejlődnek, ott nem generációs szegénységben élőkkel végzik ezt a munkát. És ez nagy különbség.
Szóval, hibás minden olyan elgondolás, ami a lehetőség nyújtásával megoldottnak tekinti a problémát. Ha ennyi lenne, akkor nem lenne a szociális megélhetés zsákutcájában ennyi ember, és nem lenne szükség külföldi munkaerőre sem.
Sokat tanultunk ez alatt a 16 év alatt a társadalmi leszakadásban élők foglalkoztatásáról. Látjuk, hogyan öröklődik tovább az egész, kezdve az iskola túlélésével, ahonnan alakészséghiányosan kerülnek ki a gyerekek, vagy épp lemorzsolódnak, mielőtt tanulmányaikat befejezték. Látjuk, ahogy a pénz mindent meghatározó szerepe elszakad a legális munkavégzéstől, a munkahelytől, az értékteremtő tevékenységektől, és nyer teret a szürke és feketezóna, a másikon való élősködés, az ügyeskedés, üzletelés. És látjuk azt is, ahogy a nőknél az „otthoni munka” egyedüli szerepe is tovább öröklődik, és fel sem merül bennük, hogy máshogy is lehetne.
Minden felmondásból és visszatéréből, minden konfliktusból, cirkuszból, veszekedésből, lopásból, balesetből, eszközök tönkretételéből, lógásból, táppénzcsaládból, hazugságból tanultunk. Sokan dolgoztak nálunk, soká jutottunk el egy stabil csapatig, akik már évek óta dolgoznak velünk. Akikkel már lehet tervezni. Lehet, végigvinni egy családi csődvédelmi eljárást. Akik képesek állandó felügyelet nélkül is dolgozni, mert felelősségteljesen és feladattudattal dolgoznak.
Szorgalmasan írtuk a tapasztalatokat, elemeztük a helyzeteket, egyre több buktatót tudtunk elkerülni. Megértettük, hogy másféle munkakultúra szükséges az Igazgyöngyben a fejlesztést végzők között, és más a társadalmi vállalkozásban. Míg az előzőnél elvárás az önfejlesztés, innoválás, forrásteremtés, tervezés és eredmény- vagy hatáselemzés, stb., utóbbinál az adott keretek közötti működés fenntartása a fontos, amiben folyamatos egyéni fejlesztés történik, a munkacsoporton belüli közösségi megerősítésekkel.
Lista készült a hiányzó tudásokról, készségekről, világosan kirajzolódott, mit nem kaptak meg az iskolarendszertől, és más intézményektől sem, így maradt az, amit a család átadhatott. Az pedig nem enged nagyot lépni. Az csak a túlélés képességét adja tovább.
Az attitűd alakítása folyamatos munkát igényel, és óriási öröm látni, amikor valakinél felcsillan egy más vonal, és kezd ráébredni a saját értékeire, kezd büszke lenni magára, elhinni, hogy képes valamire, amire eddig nem is gondolt.
A kulcs tehát a folyamatos mentorálás. Sőt, még ennél is több, velük dolgozni, mintát adva, mutatva, úgy tanítva… Ebben a folyamatban adjuk át a tudást, erősítjük a készségeket, és formáljuk az attitűdöt. Velük, egyre erősödő partneri viszonyban. Nem “tesóként”, mert az zsákutca. Több fejlesztő munkatársunk bukott ebbe bele. Muszáj a szerepek tiszta kihangosítása, aminek az alapja a kölcsönös tisztelet… a bizalom, a fejlesztést végző tudásának elismerése.
Sok pedagógiai elem van ebben, de nem úgy, mint a kisgyerekekkel, akiket könnyű elvarázsolni a szeretetünkkel. Itt felnőttekkel dolgozunk, akiknek az attitűdjét formálni sokkal nehezebb. Nagyon fontos, hogy a döntés mindig az övéké. Ők döntenek, hogy velünk tartanak-e vagy sem, de ha szeretnének, akkor egy adott szabályrendszer szerint kell működniük. És ezek a szabályok rugalmasak lesznek, amint képesek arra, hogy felelősségteljes munkát végezzenek. Fokozatosan alakul minden.
A szabályokat következetesen tartani kell, ez nagyon fontos, de az is, hogy újra és újra beszéljük meg, miért van szükség ezekre, és miért ebben a formában. Ha van javaslatuk a szabályok megváltoztatására, azt vitassuk meg, Tárjuk fel a kockázatokat, és ha tudják vállalni, megpróbálhatjuk a változtatást. De a munka eredményétől nem lehet eltekinteni. Annak kimutathatóan meg kell lennie.
Nagy munka ez, főleg, mert a család üzenete másról szól. Gyakori, hogy minden reggel előlről kell kezdeni, de egyszer csak megmozdul valami…és működni kezd.
A baj az, hogy a cégek kész munkavállalókat keresnek és várnak. Betanítják ők, mondják, nem gond. De aztán mégsem működnek. Nagy elhatározással vágnak bele, majd tűnnek is el a munkahelyekről, mert nem elég erősek a szociális készségek, más az attitűd, erősebb lesz más hatás, mint amit a munkahelytől kapnak. És már nincs kedve felkelni, végigdolgozni a napot, tanulni a mozdulatokat, inkább marad a megszokottban, az ügyeskedésben, a “zsebbe kapott” napszám azonnali szükségletkielégítést ad, nem úgy, mint a fizetés kivárása, a szabályok tartása, az alkalmazkodás.
Hogy hol csúszott el? Azt hiszem, generációk óta, a szőnyeg alá söpört problémákkal, az iskolai évfolyamokon továbbgörgetett gyerekekkel, akiktől minél hamarabb meg akart szabadulni az iskola, a sikerek bizonygatásával ott, ahol semmi sem volt,a rossz fókuszú, rövid időtartamú pályázatokkal, melyeknél a hatások beépülésével már senki sem törődött, az indikátorkényszerekkel, az egyre súlyosbodó probléma politikai elhazudásával.
A beavatkozás utolsó utáni pillanatában vagyunk. A cégek nem tudják ezeket a hiányokat bepótolni. Ezért jobb nekik a külföldi munkaerő, ha hozzájutnak. Úgy tűnik, most ez a vonal megáll. De ki fogja munkára alkalmassá tenni azokat, akik generációs szegénységben élve, egyelőre nem képesek tételként megjelenni a munkaerőpiacon? Ki teszi bele azt a szociális munkát, azt a fejlesztést, mentorálást, ami szükséges?
Ha erre a szerepre nem talál a rendszer megvalósítót, azt hiszem, nem tudunk megbirkózni a munkaerőhiány kérdésével.