Ha eljön a tavasz, beindul a kertprogramunk is. A kert művelése fontos elem az önfenntartási képességek fejlesztésére irányuló munkánkban. Hiszen falun minden ház mellett ott van egy kisebb-nagyobb földterület, ahol kialakítható egy kis konyhakert. A nyersanyag a főzéshez így helyben van, nem kell pénzt adni érte, a tevékenység meg lehetne akár örömteli is.
Sokan hiszik azt, hogy aki falun él, annak ez a tudása megvan, és van benne motiváció is, hogy művelje a kertet. De ha így lenne, akkor nem lennének elgazosodott, akácjövésekkel teli területek a házak körül. Ott is így van ez, ahol a hónap végén már nagyon szűkös minden, és a pedagógusnak is feltűnik, hogy mennyire éhesen mennek hétfőn a gyerekek oviba, iskolába.
Amikor elkezdtünk dolgozni a kis faluban, azok a családok, akik a legnehezebb helyzetben éltek, nem művelték a kerteket. Megvették a boltban a hagymát, a krumplit is, pedig azért még utazni is kellett…
Vannak az Igazgyöngynek itt közösségi kertjei is, ezeket a helyi munkatársaink, vagy alkalmi munkavállalóval más helyiek művelik, és a megtermelt zöldséget nyomott áron, mint egy “helyi piacon” adjuk aztán annak, aki szeretné. Babot, borsót, paradicsomot, paprikát, tökféléket, padlizsánt, répát, hagymát, krumplit. A közös facebook csoportban írjuk ki, hogy épp mi lett szüretelhető, mennyiért vehetik meg.
Népszerű ez, elfogy mindig minden. Talán most sokakban megfogalmazódik, hogy akkor ezt kell csinálni. Ám egyrészt ezt így nem lehet fenntarthatóvá tenni, másrészt, amikor pár éve nagyobb bedobással próbáltuk, azt vettük észre, hogy visszaveti a saját kert művelését, azt megint felverte a gaz, ők meg azt mondták, minek csinálják, majd megveszik nálunk.
Azt hiszem, már 15 éve kezdtük ezt az elemet beépíteni a családok életébe. A bevonódás sosem volt egyenletesen emelkedő, talán most az utolsó években érzékelhető egy stabilan növekvő létszám. Addig volt, hogy tizenöten-húszan, a következő évben meg alig hárman művelték a kerteket, aztán megint többen, most pedig több mint harmincan kapcsolódnak ehhez a programelemhez.
Aki csatlakozik, és akarja, az kaphat segítséget. Szántást, boronálást, vetőmagvakat, palántát, és folyamatos mentorálást a kertprogram vezetőjétől. Ez jelent tanácsadást is, de leginkább motiválást, megerősítést, és ezt igyekszünk közösségi szinten is kihangosítani. Kapcsolódik hozzá tartósítási, befőzési ismeretek elméleti és gyakorlati átadása, most épp a lakhatási szegénységben nehezen kialakítható spájzon dolgozunk.
Tanítani kell sok mindent, de ez lehetőséget ad arra is, hogy az ökoszemléletet bevigyük, pl. a mulcsolást, a növényi szárakkal való földtakarást, ami segít a talaj nedvességtartalmának megőrzésében, csökkenti a gazosodást, és némi talajutánpótlást is biztosít. De tanítják a kollégák a komposztálást is, adnak tanácsot a természetes növényvédelemről, a növénytársításokról. Mindenre adunk példát a közösségi kertben, hogy lássák mindezt működés közben is.
A klímaváltozás persze ad kihívásokat. Pl. az öntözést nem igazán tudjuk megoldani. Próbálkozunk esővízgyűjtő tartályokkal, de ahhoz eső kellene, meg sok helyen normális csatorna, ami belevezetné a vizet ezekbe. Ásott kút már nem igazán van, és azokban is nagyon alacsony a vízszint, a közkutakról meg a háztartások vízszükségletét fedezik, azt nem lehet öntözésre használni. Fúrt kútra, szivattyúra nincs pénz, bár akinél beépül biztosan a kertprogram, annál még az is elképzelhető, hogy ehhez próbálunk majd forrást keresni. A közösségi kertben alkalmazzuk a csepegtető öntözést, talán ebben az irányban is gondolkodhatnánk a családoknál, köbös tartályokkal… kérdés, hogy honnan töltjük fel őket.
Szóval, van min gondolkodni, hogyan tudnánk sikerélményt adni a családoknak, hogy lássák az értelmét, és műveljék a kertjeiket. Ez nagyon fontos, mert ha nem tapasztalják meg az előnyeit, feladják, nem kínlódnak vele. Pedig az idejükből is kitelne, és a föld is ott van.
Van, aki, ha jól emlékszem, talán kétszer két méterrel kezdte, és ma már majdnem a teljes üres telekrész művelés alá van vonva. De van, aki nem csinálja.
Érzem ebben a fogyasztói világ üzenetét is. Hogy aki ad valamit magára, az nem termeli, hanem megveszi. Az jelent rangot, ha valakinek van annyi pénze, hogy “megengedheti magának”. És mindeközben a városi emberek egy része, akiknek a jövedelme fényévekre van az övékétől, kiköltözik a kertes agglomerációba, sőt, van, aki tanyára is, és kertművelésbe, önfenntartó gazdálkodásba fog. Mert ők más értéket látnak ebben, más “rangot” a saját termelésű biozöldségekben, gyümölcsökben.
Sokan hiszik azt, akik távol vannak ettől a generációs szegénységtől, hogy ezt mi is tudnánk így csinálni. Összefogva, egymást támogatva, akár egy közös gazdálkodással. Együtt megteremelve, aztán megfőzve, kenyeret sütve, stb.. Mint egy kommunában. De ez nem ilyen világ. Itt sokkal több kihívással kell megküzdeni. A tudás még átadható… de az attitűd formálása nagyon nehéz.
Leginkább úgy megy, ha velük együtt csináljuk. És folyamatosan erősítjük a kiskertprogram beépülését az életükbe. Elkezdjük már a tanodában, ott is vannak már magas-ágyások, a gyerekek pedig együtt ültetnek, locsolnak, gyomlálnak, majd együtt szüretelnek, és fogyasztják el a retket, zöldhagymát, sóskát, paradicsomot, borsót. Ezt alapozzuk a gyerekeknél, és kapcsoljuk össze a szülők fejlesztésével.
Hogy meddig kell ezt így tennünk? Amíg be nem épül. Amikor már nélkülünk is csinálják. Amikor már nem nekünk kell adni a vetőmagot, mert ők megszedik maguknak (ezt is tanítjuk), vagy megveszik. Amikor a kert ásása is az ő megoldásuk lesz.
Mindig mosolygok, mikor egy-egy ilyen programban egy év után valaki azt hangosítja ki, hogy neki sikerült. Mindenki boldogan műveli a kertjét… csak meg kellett nekik mutatni, és persze adni a vetőmagot, palántát. Láttuk ezt a “nagyon sikeres” programot korábban is, nemcsak növénytermesztéssel, hanem állattenyésztéssel is. Annak, akinek volt önfenntartási képessége, tudása, annak jól jött az ingyen elérhető vetőmag, kiscsirke, akinek meg nem volt, ő is örült, boldogan átvette, majd másnap pénzzé tette.
Hogy megértsük ezt, ennél is, mint a generációs szegénységben nagyon sok más területen, az okokhoz kell visszamennünk. Mert amíg ez nem történik meg, addig csak látszatintézkedésekkel, és természetesen az ő hibáztatásukkal találkozhatunk.
A fenntarthatóság egy olyan fogalom, ami a jövőképben való gondolkodásé. Ahol a nyomorúságban az egyik napról a másikra élés nem engedi a hosszú távú gondolkodást, ott nehéz elfogadtatni azokat a dolgokat, melyek nem azonnal, hanem majd később mutatják az erőfeszítések eredményét.