Van ennek a munkának egy érdekes területe. Ha az ember logikusan belegondol, azt vélheti, ha megjelenik egy olyan településen, ami a társadalmi leszakadás összes problémáját magában hordozza, és belekezd egy segítő munkába, megpróbálva élhetővé tenni a települést, jót tesz.
Pláne azt gondolja, ha láthatóan javul a legnehezebb helyzetben élő családok, gyerekek helyzete, ha alakul a közösség, csökken a bűnözés, tisztább lesz a falu, lesznek külső közösségi terek, sőt, elindulnak a közösségi események is, stb., akkor azt hiheti, hogy ezt mindenki eredményként értékeli.
Nem háláról van szó, azt, aki ebbe a munkába fog, azt el kell felejteni, csak arról, hogy nem bántást kapunk érte. Ez azért is fontos, mert akik ezt a munkát végzik, ott nagyon erős a kiégésfaktor. Mert maga a probléma, a gyerekek helyzete is megterhelő megtapasztalás, amihez társul sok esetben a tehetetlenség érzése, ami nagyon leamortizáló.
A harc magukkal a családokkal is erőt próbáló, elég csak egy családon belüli erőszakra gondolni, az érthetetlen ragaszkodásra, melyek felülírják a szülői viszonyulások gyereket óvó meglétét is. Vagy, egy reménytelen küzdelemre az eladósodás ellen, amikor minden munkánk ellenére is belemegy valaki a kölcsönfelvételbe, vagy egy, a család jövedelméhez nem illeszkedő vásárlásba. De ott van a kábítószer is, ami, mégha nem is folyamatos függést jelent még, de állandó kockázatot a gyerekekre nézve.
Mert ha baj van, akkor jön a segítségkérés. Ha a közösséggel közösen kialakított szabályok szerint próbálunk ebben valami következetésseget tartani, és nem úgy és nem akkor segítünk, ahogy gondolják, jön a betámadás, a rágalmazás, hogy sosem segítettünk, stb. Jó, hogy mindent átláthatóan végzünk, megfelelően adminisztrálva, így elég csak elővenni a listát, és szembesíteni a közösséget is, és őt is, hogy mi a valós helyzet.
Nagyon sokszor “gyakoroltuk” már ezt, el is tűntek a nagyobb cirkuszok, a következtetések levonása és az újrakezdés lehetősége lassan, de biztosan formálja ezeket a viszonyulásokat. Ha valaki el is ragadtatja magát valamit sérelmezve, és kiposztol valami gyalázkodást a facebookra, egy idő után magától leveszi… Feltehetően a közösség működik már ebben is, van, aki szól neki, megmagyarázza, hogy ezt így nem lehet, stb., és a végén önkritikusan visszalép a támadó hangulatból az illető. Mert a következményekkel való gondolkodás nagyon fontos. Hogy tudják, értsék, minden döntésnek, amit meghoznak az életben, annak van következménye.
Azzal is tisztában voltunk mindig, hogy egy szegregátum világa nem homogén közösség. Azok a függőségek, melyek az emberek között vannak, nehezen lebonthatók. Persze óriásit léptünk már ebben is, az a mértékű uzsora, ami itt jellemző volt, visszaszorult, de jelen van most is. Leginkább a “felírásra” nyújtott szolgáltatások tartják életben, és adnak megélhetést azoknak (családostól), akik működtetik. A dohány-alkohol-édesség és az élelmiszer nem legális értékesítési hálózata, és a fekete-fuvarozás tartozik ide. No meg, némi általánosnak mondható “üzletelés” is.
Ezeket mind az tartja fenn, hogyha nincs valakinek pénze, akkor is igénybe vehető, felírják, és majd akkor kell megadni, ha pénzhez jut. Családi pótlékhoz, gyes-hez, közmunkabérhez. Akkor kell fizetni a kockás füzetbe írtak alapján, és az amúgy is túlárazott szolgáltatást követhetetlen összegekkel hajtják be az illetőn. De élnek a lehetőséggel, mert akkor is működik, ha nincs pénzük. Az pedig azért gyakran előfordul, és ezt a függőséget fenntartja.
Ez a gátja annak is, hogy egy legális bolt működjön a faluban, mert a pénztárgép kötelező, és ebben nincs “felírásra” gomb. Most, hogy a LIDL mozgóbolttal ajándékozta meg a bolt nélküli falut, reménykedünk, hogy van már a családok egy részében annyi pénzügyi tudatosság, hogy inkább itt veszik meg, beosztva a pénzüket, mintsem a háromszorosáért, beosztás nélkül. És lesz annyi vásárlóerő, hogy megmarad a mozgóbolt, még, ha egy nagy adag társadalmi szerepvállalást is beleszámítunk ebbe.
De az egyértelmű volt mindig számunkra, hogy akiknek az “üzletét” sértjük, az nem fog támogatni minket. Szerencsére mára már megmarad ez az üzengetés szintjén (nem volt mindig így), hiszem azért azt ők is tudják, hogy az övék, az nem legális jövedelemszerzés, és a törvények ezt nem teszik lehetővé. Ha pedig valami törvényellenes, abból baja lehet annak, aki abból él.
Furcsa ez a látens kockázat. Mert a rendőrséggel együttműködünk, ezt tudja mindenki. De azt is, hogy a rendőrség sok mindenről tud, de nem lép. Csak egy bizonyos szint után. Mi, akik prevenciós munkát végzünk, gyakran látjuk előre, hogy elérkezik az a szint, de ezzel nem megyünk sokra. Nincs a rendőrségen elég erőforrás, következetes végigvitele egy-egy időt rabló ügynek.
Nemrég több irányból is érkezett rágalmazó, bántó üzenet. Azoktól az emberektől, akik már nem élnek a településen, de emlékeznek a rendszerváltás előtti falura, amikor ez a kis falu leginkább irigyelt volt a környéken a háztáji gazdaságokért, a jól működő termelőszövetkezetért, amikor még volt közösség, “Tiszta udvar, rendes ház” mozgalom, szüreti mulatság, esküvő a templomban, iskola, minden. Mikor a régi falusi közösség íratlan szabályai irányították az életet.
De a rendszerváltás, a TSZ megszűnte átformálta a falut, az itt lakókat is, sokan elköltöztek, a házakba pedig más értékrenddel bíró, generációs szegénységben élő családok költöztek be, megváltoztatva mindent. Mi már ezt a falut láttuk, az összeomló, magára hagyott ingatlanokkal, a kiüresedett tejcsarnokkal, kocsmával, majd a bolttal, a bűnözéssel, a felgazlott telkekkel.
Ám akik elkerültek, és néha, ha még élnek a szülők, hazalátogatnak, ők minket vádolnak… mintha mi tettük volna tönkre a falut. Számon kérnek rajtunk vádaskodva olyan dolgokat, amit sosem tettünk. Pl. hogy mi költöztettük be a problémás családokat a faluba. Holott soha, senkit nem költöztettünk be. Feltételezik, hogy ezt az egészet a magunk anyagi boldogulásáért csináljuk, épp úgy, mint mikor a tanulatlan falubelieket hergelik ellenünk bizonyos külső erők, hogy “rengeteg pénzt veszünk fel rájuk, de azt mi ellopjuk”.
Szóval, ezt is el kell viselnünk. Tanultabb emberektől, mint akikért dolgozunk, hogy “nem a szépet mutatjuk a faluról”, hanem a problémákat. Holott a változásokat is “mutatjuk”, a pozitívumokat, szerencsére van bőven… de van még baj is, probléma is, elég.
Ja, és minderre jön még, hogy a munkánk ténye magában hordozza a rendszerkritikát is, így folyamatos kockázatot vállalunk a regnáló hatalommal szemben. És el kell viselni a nyílt, vagy a láthatatlan térben mozgatott támadásokat, a rágalmazó videókat, a fenyegetőzéseket, retorziókat, az ellehetetlenítés veszélyét.
Sokat írtam már erről… és arról is, hogy mégsem lehet feladni. A gyerekek miatt… a jövőnk miatt nem. És mert vannak mellettünk, akik értenek minket. Akik nem támadnak, hanem segíteni akarnak. És az embernek mindig abba kell kapaszkodnia, ami pozitív. Ami előre visz.
Amúgy nagyon sajnálom azokat, akik bennünk is a rosszat látják. De elég erősek vagyunk már ahhoz, hogy a méltatlan támadásokon túllépjünk. Hogy támogassuk egymást ebben is. Mert mi nem a rossz farkast akarjuk etetni, hanem a jót, ahogy a közmondás mondja.
És hiszünk abban, hogy a jó fog győzni.