Aki ismeri a munkánkat, tudja, hogy mi egy nőközpontú modellt viszünk. Mára már ki is mondjuk, feminista fókusszal dolgozunk.
Történetiségében is igazolható ez, hiszen 16 éve, mikor először kimentem a kis faluba, a gyerekek után az asszonyok voltak, akikkel kapcsolatba kerülhettünk, ők fogadtak a bizalmukba, és velük indult el a közösségfejlesztés, a társadalmi vállalkozás, ők voltak partnerek a tanodánkban is.
Hamar felismertük a sokszor véletlennek köszönhető kapcsolódások fontosságát. A hatásokat, melyektől változást reméltünk, rajtuk keresztül tudtuk bevinni a családokba. Háztartásvezetés, pénzbeosztás, aztán a családon belüli kommunikáció, a tudatos családtervezés, a gyerekek tanulásának támogatása, majd a helyzetbe hozásuk a közösségben, a településen, stb. , mind igazolta, hogy jó döntés volt. Persze nem eget rengető sikerek voltak ezek, hanem aprók, melyeket folyamatosan erősítünk, hogy beépüljenek, a mai napig. Az előrelépés pedig érzékelhető és mérhető is.
A heti rendszerességű asszonyközösségi foglalkozások stabil maggal és aktivitással működnek, egyre több olyan kezdeményezés indul el, ami tőlük jön, de még a mi segítségünk kell a megvalósításhoz. Ezeken a foglalkozásokon egyébként leginkább kompetenciafejlesztés folyik, tudásbővítés, készségfejlesztés és az attitűdváltás támogatása, ami talán a legnehezebb.
Mikor ez a közösségi foglalkozás már beépült, és működött is, számtalan területét érintve az életnek, kiderült számunkra, hogy érdemes mikrocsoportos fejlesztéseket is beiktatnunk, az élethelyzetekre, problémákra fókuszálva. Így lett először a 0-3 éveseknek és anyukájuknak csoportos fejlesztés, majd a szülői klub a tanodában, de főzőklub, kézművesklub is van már, és talán a legfontosabb: a fiatal nők klubja.
Az ő fejlesztésükre, támogatásukra fordítjuk a legtöbb energiát, mert a világ gyors változásaira ők reagálnak leginkább, élnek a digitális térben, és nyitottak a változásra, a tanulásra is.
Annyira kedves történet volt nemrég, mikor a tanodához kapcsolódtak páran, angolt szerettek volna tanulni ők is. Azt hiszem, nem annyira az angolért, hanem magáért a tanulásért, mert a gyerekeiken látják, hogy itt más tanulás folyik, mint amiről nekik saját megtapasztalásuk volt, és erre vágynak ők is. Kérték, hogy ők is kapjanak pl. értékelést, házi feladatot, matricát, vagyis, hogy velük is úgy “bánjanak” a tanodapedagógusaink, mint a gyerekekkel. Mert ők is akarnak dicséretet, megerősítést.
Milyen szép ez, és egyben milyen szomorú is… Milyen szomorú képet fest a közoktatásunkról. Ezek a fiatal nők tíz-tizenöt éve még iskolások voltak. És most, a mi közegünkben szeretnék újraélni azt, amit ott nem kaptak meg: a pozitív megerősítést.
Szóval, azok az eredmények, melyeket a generációs szegénység ellen küzdve fel tudunk mutatni, azok mind a nőkhöz kötődnek. És milyen messze vagyunk még az áhított helyzettől! Hiszen egyiküknek sincs szakképesítése, bár legalább a nyolc általános a fiatalokkal már be tudtuk fejezni. Sajnos az idősebbek között nem ilyen jó a kép.
Persze az ő helyzetük sem jó, hiszen mindannyiuknak a főállású anyaság, a közmunka és a mezőgazdasági idénymunka jutott csak, mobilitásra nem képesek, munka meg (a társadalmi vállalkozásunkon kívül) csak távolabb lenne. A lakhatási szegénység is béklyóban tartja őket, a gyerekeik pedig szegregálódó vagy szegregált iskolákban tanulnak, ami megint csak nem nagy perspektívát ad.
Mégis, próbálkozunk. Fogamzásgátlás, foglalkoztatás, lakhatási körülmények javítása, önfenntartási képességek fejlesztése, stb. Egyéni életstratégia-építés támogatása történik, közösségi megerősítéssel. Most olvasom, más könyvekkel együtt Amartya Sen: A fejlődés mint szabadság című könyvét. Annyira jó olvasni, mert megerősítések sorát találom benne. Adatokkal, elemzésekkel igazolja, hogy ahol a nőkbe fektettek be, és oktatással, foglalkoztatással hozták helyzetbe őket a családjukban és a közösségeikben, ott változások sora indulhatott el.
Nemzetközi és történelmi kitekintésben is az a helyzet, hogy a népesedés nem a gazdaságilag stabil országokban erős, hanem az elszegényedettekben. Épp úgy, mint nálunk. A társadalmi leszakadásban több gyerek születik, mint a középosztálytól felfele. A kormány reakciója erre az, hogy olyan családtámogatási rendszert visz, ami nem a szegénységben élőket támogatja, hanem a jobb társadalmi státuszúakat.
Nyilvánvaló, hogy ez nem válik be, hiszen folyamatosan csökken a népesség, és egyre több gyerek kerül kiemelésre is. Nincs azonban ingyenes fogamzásgátlás, edukálás, a nők helyzetbe hozása, esélykiegyenlítő oktatás, közösségfejlesztés, ami támogató közeget biztosítana számukra az önrendelkezéshez. Ezekkel nem foglalkozik a rendszer, és várja, hogy majd saját magától megoldódik a probléma.
Mindez odavezet, hogy a legszegényebb falvakban felülreprezentált az abortuszok száma, de nincs szándék sem arra, hogy valahogy ezzel kezdjenek valamit. Sőt, a szociális munkában egyre nagyobb teret nyerő egyházak még el is zárkóznak a témától, hiszen a “keresztény erkölcs” tiltja ezt.
Ahogy ennek a könyvnek a megerősítő fejezeteit olvasom, egyre kevésbé értem a politikusokat. Nem látják, hogy ez a családokat “érdemesre” és “érdemtelenekre” osztó beavatkozás zsákutca? Hogy nem ez a megoldás, hanem az, ha befektetnek a társadalmi leszakadásban élők (köztük a nők) oktatásába, helyzetbe hozásába?
Nemrég kaptam egy messengert az egyik asszonytól. Nehéz, nagyon nehéz élete volt, ma sem egyszerű, de elindult benne valami, ami igazolja a mi hatásunk sikerét.
Idemásolom, ahogy ő írta.
“…. nekem ez elég volt hogy hit maga én bennem hogy még csinálom, köszönöm hogy sokba segített kis ön bizalmat adót nekem.Nagyon jó hogy meg ismertem magukat mert nem hittem magamban hogy mire vagyok képes,csak utána hogy még csináltam …. jó érzés látni hogy meg tudom csinálni csak akarat kell hozzá és gondolkozás,hogy hol kezdjem el.”
Hihetetlen erő van benne, nagy példa nekem, és remélem a közösségének is.
Ő is mutatja, hogy lehet másképp is, nem otthagyva őket, hanem segítve. A nőket, akik a társadalmi leszakadás megtörésében kulcsszerepet játszhatnak.
Mi már felismertük. Talán egyszer a döntéshozók is belátják. És nem uniós pályázatokban csillantják meg egy-két évre a velük való foglalkozást, majd annak lezárulta után hagyják, hogy gyorsan leamortizálódjon minden, hanem stratégiát készítenek a társadalmi leszakadásban élő nők fejlesztésére, helyzetbe hozására.
Igaz, ahhoz előbb általában a nőkhöz való viszonyukat kellene tisztázni. De még itt sem tartunk. Sajnos.