Érdekes dolog ennek a szónak az értelmezésében ránézni a társadalmi leszakadásra. Nagyon sok szempontból lehet ezt, és talán azon elgondolkodni a legérdekesebb, hogy lehet-e ezeket az elvárásokat egy olyan rendszerré formálni, ami egy élhetőbb világot eredményez?
Nézzük először a támogatottak szemszögéből. Nekik is vannak ugyanis elvárásaik. Értelmeznünk kell ezt a mi viszonylatunkban. Mert azzal, hogy beépülünk az életükbe, mint segítségnyújtó lehetőség, nekik is lesznek elvárásaik. Hiszen van, aki segít, ad, krízist hárít, akkor tegye azt, azért van….Bíznak bennünk, ez feltétele is a munkánknak.
Az, hogy mi nem az állami rendszer részeként vagyunk jelen a településen, számukra nem értelmezett. Mert ahhoz érteni, tudni kellene az államháztartásról valamit, az állami feladatokról, annak az intézményrendszeréről, és a társadalmi szervezetek szerepéről is. De erre nincs tudás, egybemosódik minden, talán annyit érzékelnek csak, hogy amit a rendszer nem tud megoldani, legyen az az önkormányzat, vagy a “családkisegítő”, ott még van lehetőség arra, hogy a “Gyöngy” megoldja.
Ez egy érdekes dolog. Mert egyrészt vigyáznunk kell mindig, hogy a jelenlétünk, segítségnyújtásunk ne a tanult tehetetlenségüket erősítse, hanem az elmozdulást támogassa. Vagyis, az aktivitásra irányuló támogatást részesítjük előnyben, ezt hívjuk mi fejlesztő segítségnyújtásnak, aminek rendszerét a közösséggel együtt építjük. Nincs “titkos” segítségnyújtás, minden nyílt és átlátható a közösségnek. Nem kényszer együttműködni velünk, hanem lehetőség…. de ha igénybe veszik, nekünk (vagyis a közösségnek) is vannak elvárásai. Hogy együtt tegyük élhetőbbé a falut.
Van tehát elvárásunk, de ezt a közösséggel együtt formáljuk. Együtt alakítjuk a rendszerét, amiben elhatárolódunk pl. a lopástól, a családon belüli erőszaktól, a másik megalázásától, kizsákmányolásától, az agresszív konfliktusrendezésektől. És megerősítünk másokat, egymás tiszteletét, az önfenntartásra tett erőfeszítéseket, a gyerekek tanulásának támogatását, a tudatos családtervezést, stb. Ez a “képessé tevés” rendszerének az alapja.
Közben arra is ügyelni kell, hogy a másik oldal, az intézményrendszer is tegye a dolgát, és ne azt várja el, hogy mi majd úgyis megoldjuk. Mert a rendszer is ugyanúgy hajlamos a tanult tehetetlenségre. Mi persze segítjük őket is abban, hogy a feladatukat elláthassák, és hozzátesszük azt, amire nekik nincs lehetőségük, de nekünk is van elvárásunk ebben, az pedig az együttműködés, a partneri viszony.
A döntéshozói szintnek is van elvárása, nem is kevés. A legfontosabb az, hogy csendben dolgozzunk. Mert nem az a baj, hogy csináljuk…hanem, hogy láthatóvá tesszük. Ne jelezzünk hibát, ne hangosítsunk ki semmit, ne beszéljünk a szegregált oktatás problémáiról, a lakhatási szegénységről, az elhibázott döntésekről, a korrupt pénzlenyúlásokról, támogassuk a kormányzati kommunikáció rózsaszínre kozmetikázott képét, ne fogadjunk külföldről vendégeket, ne álljunk szóba ellenzéki sajtóval. Ezt az elmúlt tizenöt évben többször is kihangosították felénk, és más, a demokráciadeficitben dolgozó szervezet felé is. Ha nem lenne egyértelmű, akkor ott vannak a “bűnös” listák, amikor ellenségképbe tolják azokat, akik nem teljesítik az elvárásokat, így lettek a “Soros” bélyeget viselők, a külföldi pénzeket elfogadók, a szuverenitásvédelmi listán szereplők, a háborúpártiak, az LMBTQ védők…és lesz még más is, erről nincs kétségem.
Persze itt nekünk is lenne elvárásunk, a csak a saját érdekeket (hatalmat és meggazdagodást) szolgáló törvénymódosításokról, a mi, vagyis az adófizetők pénzén működtetett gyűlöletkeltő kommunikációs gépezetről, a kultúra eltorzításáról, az egészségügy és az oktatás funkcióvesztéséről, a szektorsemleges finanszírozásról, az elhazudott statisztikákról, a természeti környezet feláldozásáról a gazdagodás oltárán, a szabadság korlátozásán, stb.
Ki ne hagyjam az egyház elvárásait. Az ő elvárásuk a gyülekezetépítés, a terjeszkedés, amihez az állammal történő összeépülés eszközét választották. Azt már nehéz kibogozni, hogy a kormány elvárása volt-e előbb, vagy az egyházé, de tény, hogy jól egymásra találtak, az egyház megerősödése, az állami feladatokban való részvétele szembeötlő, természetesen megfelelő (és nem szektorsemleges) díjazásért. A szegények felé is van elvárásuk. Nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy mit gondolok arról, mi szerint az egyháznak nem az “érdemteleneket” kellene segíteni, akik csak lenyúlják a támogatást, hanem csak azokat, akik kapcsolódnak a gyülekezethez, akik megérdemlik.
Hát, mit lehet erről gondolni? Hogy a Biblia nem ezt tanítja? Hogy az nem tesz különbséget hívő rászoruló és nem hívő rászoruló között? De ez ma nálunk nem érdekes. Pedig ez elvárás lenne ebből a szempontból az egyház felé. Mint ahogy az is, hogy pl. ne tartson fent olyan iskolákat, ahova nem vesz fel problémás, halmozottan hátrányos helyzetű, roma, sajátos nevelési igényű gyereket. Hanem teljesítse ezen a területen is azt a feladatát, hogy segíti, támogatja a szegényeket, a rászorulókat. Vagy, hogy a papok ne éljenek vissza a helyzetükkel, és a papi abúzus legyen kivizsgálva, és ha kiderül, hogy igaz, akkor annak legyen következménye.
Aztán ott van a társadalmi elvárás felénk. Ami legtöbbször abban csapódik le, hogy ne szavazzanak a regnáló kormányra. Hogy vegyük erre rá őket. Mindegy, milyen áron. És persze jön más is. Pl. az állandó rendelkezésre állás. Hogy mi igazodjunk ahhoz, amit ők szeretnének.
Furcsa élményem volt most egy céggel. Önkéntes napra szerettek volna programajánlatot kérni, jelezve, hogyha megfelelő lesz, akkor lehet, hogy minket választanak. Gyerekeknek is adnának élményt… Nagyon megörültünk, összeállítottuk a nap programját, ajánlatként. Aztán jött a telefon, hogy nem ezt szeretnék. Ők a Balatonnál szeretnének élményt adni a gyerekeinknek. Egy nap alatt.
Amit megjárni innen képtelenség. 340 km-re vagyunk, hogy lehetne gyerekeket odautaztatni, és haza is, úgy, hogy közben még “élményük” is legyen? Csalódottan csak annyit mondtam, hogy akkor nem mi vagyunk a megfelelő alany ehhez, de közben meg azt gondolom, hogy ez a CSR nap nem (sem) arról szól, ami a célja. Hanem arról, mi lenne a dolgozóknak jobb “élmény”.
Szóval, elvárásai mindenkinek és mindennek vannak. Kérdés, hogy ezeket tudjuk-e egy közös cél szolgálatába állítani. Úgy, hogy abban ne az egyéni érdekek legyenek a fontosak, hanem valami, amit úgy hívnak “közjó”.
Közjó. Ami a gazdaság, a társadalom, a kultúra és a környezet hosszú távú fenntarthatóságát biztosítaná. Jó lenne sokat gondolkodni erről, mindenkinek. Akár az elvárások tükrében.