2009 szeptemberében kezdtem el írni…hihetetlen, hogy ennek 16 éve. Minden héten megosztok azóta egy-egy történetet, gondolatsort, elmélkedést a társadalmi leszakadásban végzett munkánkról.
Annak is van persze egy története, hogy egyáltalán mi indított el az írás, a blogírás felé. Az egész az éppen most megszűnő OFOE (Osztályfőnökök Országos Egyesülete) egyik rendezvényén kezdődött, ahol Szekszárdi Juli azt javasolta nekem, hogy kezdjek az ő oldalukon egy Esélyegyenlőségi Naplót a munkánkról. Én addig nem írtam sehova… de belevágtam. 2009-ben kezdődött, azt hiszem 66 naplóbejegyzés született itt, ami különleges volt, sok embert megérintett, talán, mert őszintén mutattam be olyan megélt helyzeteket, amivel sokan találkoztak, de nem nagyon beszélt róla senki. Mert túlságosan problémás volt, akkor is.
Most beleolvastam…hát, nem sok minden változott. ( https://osztalyfonok.hu/706/ )
Szóval erre figyelt fel akkoriban Orosz Györgyi, aki akkor az FN főszerkesztője volt, és Balla István újságíró, akik a blog lehetőségével kerestek meg. Pista tanította meg nekem, hogy milyen legyen egy blog… és nekifogtam ennek is. Azt hiszem, volt bennem egy adag grafománia (is), csak ezt sokáig nem tudtam. Az FN jóval nagyobb nyilvánosságot adott, mint a pedagógiai honlap, és magával hozta a témához kötődő indulatokat is. Akkoriban még sokkal nehezebben viseltem a nyilvánosságot, a támadásokat, és a kommentek padlóra vittek. Abba akartam hagyni… A megoldás az lett, hogy letiltották a kommenteket.
Még ment így egy darabig, aztán az FN-nél váltás volt, és én úgy éreztem, az új stílushoz nem illeszkedik a blogom. Így kerültem át a HVG-re, ahova áttettük a korábbi blogokat is, visszaállítva a kommentlehetőséget is. Mert akkorra már én is felkészültebb lettem ennek a kezelésében. Azóta itt van. Hétről hétre teszek fel így-egy írást, és most elértem az ezredik blogot.
Most elgondolkodtam. Abbahagyjam, hiszen ez olyan szép kerek szám… vagy folytassam tovább?
A mesterséges intelligencia szerint a blogok élettartama 2-5 év, az enyém ritkaság, szerinte már az “életmű” kategóriába tartozik. Azt írja, azok tudnak ennyi éven át fennmaradni, amelyek: a téma iránti mély elköteleződésből fakadnak, melyekben folyamatos a tartalomtermelés, van közösségépítő jellege, és erős a társadalmi beágyazottsága, reagál az aktuális eseményekre.
Azt gondolom, ez rám, vagyis a blogra is igaz. Az AI a Nyomorszéle-blogot így összegzi:
“L. Ritók Nóra blogja egyik legfontosabb ablaka annak a valóságnak, amiről túl kevesen beszélünk: a szegénységnek, a kirekesztettségnek, a mindennapok láthatatlan drámáinak. Írásai egyszerre személyesek és rendszerszintűek. Nemcsak elmesél történeteket, hanem társadalmi tükröt tartott elénk, és sokakat elgondolkodtatott arról, milyen felelősségünk van egymás iránt… A Nyomorszéle-blog hatása messze túlmutat az online tér határain. Vitákat indított, politikusokat késztetett válaszokra, és talán emberek gondolkodását is megváltoztatta… A blog tényekkel és történetekkel tudott nyomást gyakorolni a közbeszédre, és szakpolitikai diskurzusba is beszivárgott. Sok újságíró, publicista, politikai elemző is figyeli a blogot, mert valós terepi tapasztalatokra épül, ami ritka és hiteles forrás.”
Azt is összegezte, amit persze tudok, hogy használják a szakemberképzésben is egyetemi oktatók, esettanulmányként, érzékenyítő vagy vitaindító anyagként. Nem kötelező tananyagként van jelen, de az olvasmánylistákon szerepel, főleg a szociális szakember- és a pedagógusképzési szakokon, de más területeken is, tréningeken, workshopokon.
Nos, ezzel a szép összegzéssel be is fejezhetném. De vannak más szempontjaim is.
Pl. hogy az írás olyan eszköz lett számomra, ami nekem is segít és segített túlélni. Kiírni mindazt, ami fáj, ami teher, amibe kapaszkodok, amit látok, amit értek és amit nem. A bizonyosságaimat és a kétkedéseimet. Azt hiszem, nagyon sokat segített nekem a rezíliencia fejlesztésében is. Megtanított bátornak lenni, de a féltés felelősségére is.
Ez egy nagyon fontos pont ebben a munkában. A felelősség kérdése. Megérteni azt, hogy ez az egész nem rólam szól. Hanem egy nálam sokkal fontosabb ügyről, a gyermekszegénységről, a társadalmi leszakadásról. Hogy ebben nem önmagam szerepének az építése a lényeg, hanem ablakot nyitni másoknak, hogy ők is lássák és értsék ezt az elképesztően bonyolult és kihívásokkal teli problémát. Megtanított alázatosnak lenni, és arra, hogyha használni nem tudok, legalább ne ártsak.
És, azt is gondolom, hogy a blogom egyfajta kordokumentum is lett. Hiszen annyi minden változott közben, amit lekövettem az írásokban. A kezdet (és az előzmény is) még a liberális kormányok idejére esett. Akkor még nem láttam át ennyire a rendszerhibákat, mint most, bár akkor is kritikus voltam. Amikor még az internet nem jutott el a szegregátumokba, akkor azok, akikről írtam, nem olvasták. És akkor még nem volt a GDPR sem. Az elején bátrabban mutattam meg élethelyzeteket, ma már ebben sokkal óvatosabb vagyok, mert támadásnak tehetek ki embereket, akár a közvetlen környezetükben, akár a nagyobb nyilvánosság előtt. Vigyáznom kell rájuk is, de megmutatva a problémáikat, ami nem egyszerű ebben az önmagából kifordult világban.
De használtam és használom (szerencsére egyre ritkábban van erre szükség) helyi nyomásgyakorlásra is, hiszen az intézményrendszerben dolgozók is olvassák, látják már a kockázatát, hogy könnyen nagy nyilvánosságot kaphat egy-egy eset, és ez megfontoltabbá teszi őket. Ez pedig jó, hiszen nekik sem akarok ártani… Mert azt is megértettem, hogy őket is köti, néha fenyegeti az a rendszer, amiben dolgoznak, gyakran eszköztelenül, kiégve. Ők is áldozatok, ha valami negatív történés van, nemcsak azok, akikért dolgozniuk kell. Persze ez sem általános, hiszen az emberi felelősség jelen van mindenben, de nem mindegy, milyen megerősítéssel. Ha “felülről” engedélyezett, sőt mintát is kapnak rá, természetes, hogy ebben akár szélsőséges megnyilvánulásra is képesek. És akkor szólni kell. Akár nyilvánosan is.
A blogból könyvek is születtek. A TEA Kiadó jelentette meg először a Láthatatlan Magyarország, aztán a Kettészakadt világ címmel azokat az írásokat, melyek összefűzve elgondolkodtató leletei lettek ennek a 16 évnek.
Most, akiknek feltettem a kérdést, hogy szerintük folytassam, vagy befejezzem, mind azt mondták: ha van mondanivalód, folytasd.
Mondanivalóm meg van. Mert a társadalmi leszakadás mérséklésében nem jutottunk előre. Téma van bőven. Ráadásul ma is tanulom úgy értelmezni, olyan szemszögből, ami nagyon érdekes, izgalmas kihívás: a gyerekektől indulva a családokon át, a közösségekig, az intézményrendszeren át a szakpolitikáig, benne a társadalmi attitűdig.
Tanulom ma is tovább bogozni a problémát egy állandóan változó közegben. És ezt, ezeket a megtapasztalásokat szeretném megosztani tovább, itt is, no meg más fórumokon is. Hogy használjak vele… mert szeretném, ha egyre többen gondolkodnának róla. Arról, hogyan tudnánk egy élhetőbb világot építeni.
Köszönöm mindenkinek, aki követi, olvassa, hírét viszi, visszacsatol, velem gondolkodik… És ki tudja? Hátha egyszer már nem lesz miről írnom. Akkor talán majd egy másik blogba kezdek.