Ez most egy kicsit más blog lesz, szubjektívabb, visszatekintőbb. Most lettem ugyanis 65 éves, elérve az öregségi nyugdíj évét, ami akárhogy is van, de mérföldkőnek számít sokunk életében.
A munkával töltött életem kisebbik felét az állami rendszerben töltöttem, nagyobbikat a civil szférában. Sokáig csak az oktatásban, majd 16 éve a szociális munkában is, folyamatosan tanulva ezt az egészet, keresve az összefüggéseket, a megoldási utakat. Mindezt a terepről nézve, a generációs szegénységben élő családok, gyerekek szintjétől egészen a szakpolitikai szintig. Az összefüggések pedig lassan kiadtak egy mintázatot, ami más, mint ami kívülről, felülről történő ránézéssel körvonalazódik.
A tanulás folyamatos volt, és az ma is. Lassan mutatta meg magát a társadalmi leszakadás mélysége, a kudarcok és a sikerek folyamatosan váltogatták egymást, és kirajzolódott sok olyan pont, amit az elméleti megközelítésekben nem találtam meg. Szereztem tudást a hazai és nemzetközi hálózatokban is, aminek megint megvoltak a tanulságai, pl. hogy minden nemzet maga alakítja a társadalmi problémáit, és nincsenek egy az egyben áttehető megoldások, mindenhol más a probléma beágyazottsága. Vagy, hogy mennyire csapdában van a civil szféra a sikerkommunikáció kényszere miatt, és milyen nehézségei vannak ma a hiteles kép megmutatásának.
Amit látok magamban visszanézve, és ami talán pozitív, hogy a naiv, romantikus elképzelések, a más szocializáción alapuló attitűdből adódó viszonyulások elengedését korán megélhettem. Hamar eltűnt belőlem a glóriával a fején megjelenő segítő szerep, és a romantikus “engem elfogadnak a cigánysoron” érzés is, mint ahogy azt is elég hamar felismertem, hogy nincs jogom megmondani nekik, hogy éljenek “jól”, mert ezt az én életem viszonyulatában mondanám ki, az én szocializációmmal, ami nem az övéké.
A sorsok, élethelyzetek megértése viszont kijelölte az utat, ami alázattal viszonyul hozzájuk, de nem azzal az attitűddel, hogy nekik nem kell változni, változtatni, csak nekünk. Mert ebben az integrációs útban az én tudásom is fontos, hiszen én meg azt tudom, mi segítené az elfogadást a többségi társadalomban. Szóval, megértettem, hogy csak a kettős változás hozhat létre egy befogadó társadalmat.
Fontos mérföldkő volt, amikor elengedtem a kérdés értelmezéséből a roma identitást. Vagyis nem engedtem el teljesen, hiszen tény, hogy a generációs szegénységben élő családok zöme roma, de nem mindegy, hogy ez van fókuszban, vagy a generációkon átörökített szocializáció, amiben a szegénység a meghatározó.
Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy az integráció/inklúzió könnyebben megvalósul az azonos társadalmi státuszú emberek között, világos, hogy az első lépés a társadalmi szakadék csökkentése, a szegénységből való kitörés. Ezt igazolja az is, hogy ha valaki pl. egy megfelelő munkahelyen dolgozva roma munkatárssal kerül kapcsolatba, akkor gyakran hallani: “nekem is van roma munkatársam (barátom), de az nem “olyan”. És az “olyan”, az azoknak a mintáknak a hozadéka, melyet a szegénység túlélési stratégiái eredményeznek.
És ezek gyakran nem “integráció-barátok”. Persze fontos az identitás is, és nyitottan támogatjuk a tőlük jövő kezdeményezéseket. De a hiteles identitásképet csak ők tudják építeni. Mi nem építhetjük helyettük. Szóval, a munka fókuszába a szegénység elleni küzdelem került.
Azt hiszem, itt, a terepen tanultam a legtöbbet. Azóta is keresem az ösztönös megoldáskereséseim tudományos alátámasztásait, és nagy öröm, mikor valahol azt olvasom, hogy jók voltak a megérzéseim.
Ilyen volt a közösségfejlesztés szükségességének felismerése. Hamar beláttam, hogy közösségi értékrend nélkül marad a túlélés egyéni útja, amiben egymás kihasználása a legdurvább szintekig mehet. Megértettem, hogy a legfontosabb a közösség képessé tevése önmaga megszervezésére. És milyen öröm volt, mikor azt olvashattam, hogy a közösségi attitűd megváltoztatása könnyebb, mint az egyéné, ugyanakkor hatása az egyénre világosan látszik.
Megtanultam elviselni a kudarcokat, sokáig ismételtem magamban az elején, hogy ne várjak hálát semmiért, nem azért csinálom. De voltak mélypontok nálam, hiszen sokszor ért (és ér ma is) méltatlan támadás azoktól is, akikért dolgozom. De megértettem az okokat, a manipulálhatóságukat, és maradtam az eligazodást támogatni a számukra értelmezhetetlen világban, csendesen, türelemmel, de nagyon következetesen.
Persze van ma is, hogy az én igazságérzetem és az övéké nem illeszkedik. De keressük a közelítést, és ebben ma már mindenki türelmesebb. Lassan, de érzékelhetően vezetődött ki az indulat az egyet nem értésekből.
Szóval, biztosan tudom, hogy ezen az úton el lehet indulni, mert nem zsákutca. Nem mondom, hogy az egyetlen jó út, hiszen sokan, sokfélével próbálkoznak, de ez is egy lehetőség egy jobb, élhetőbb világra.
A legtöbb konfliktusom valahogy nem is velük volt…hanem a rendszerrel. Azt hamar felismertem, hogy ha ellenséggé teszem az intézményrendszert, nem lesz eredmény. Hiszen az energiánk arra fordítódik, hogy egymással harcoljunk… és nem arra, ami mindkettőnknek a célja, hogy a családokon segítsünk. Azt hiszem, az intézményrendszert partnerré tenni nem kisebb kihívás volt, mint a családokat. Ez a mérgező politikai klíma pedig naponta nehezítette és nehezíti ma is a helyzetet.
De helyileg sikerült egy folyamatosan épülő beágyazottságot kialakítani, ahol partneri viszonyban működhetünk. Ezen is van még mit csiszolni, és valahogy pont az a mintázat, mint a családokkal. Mikor velünk vannak, megfelelő a kommunikáció, nincs már egymást alázó, sértő ordibálás, tiszteletlen beszéd sem velünk, sem egymással. De ott még nem tartunk, hogy ez a családokon belül is ilyen legyen, vagy reggel, a buszmegállóban, mikor fellángol egy-egy konfliktus.
Az intézményrendszer is ilyen. Szemtől szembe együttműködést mutató, ennek megfelelőan kommunikáló, de zárt ajtók mögött már nem pozitív a hang rólunk. Dolgozik a kormányzati ellenségképgyártás, rendszeresen hallok vissza történeteket, onnan, ahol felbukkan a nevünk, legyen az egy meghívás, vagy egy támogatási lehetőség, melyeket rendre elkaszálnak, ha rólunk van szó.
De eredmény az is a mintázatban, amikor szemtől szembe más a kommunikáció. Majd alakul a többi is. Az értékrend a legfontosabb, amit mi sugallunk, minden ténykedésünkkel. Ami marad humánus, problémamegoldó, sosem gyűlölködő, átlátható, és a gyerekek érdekében működtetett. A családokkal és az intézményrendszerrel is.
Nos, ebben a munkában töltöttem az aktív éveket. Most majd egy másik időszak következik, amiben az operatív feladatokat átadom, de maradok azokban a feladatokban, amiben még szükség van rám. A kommunikációban, forrásteremtésben, stratégiai tervezésben, ügy-képviseletben. És várom, nagyon várom, hogy változzon a világ. Szeretném megélni, hogy más értékek kerüljenek fókuszba. Olyanok, melyek nekem fontosak. Pl. az esélyegyenlőség.
Mert a gyerekek egy jobb világot érdemelnek. Jobbat, mint amit nekünk sikerült teremtenünk.