“Az “identitás” szó jelentése önazonosság, hovatartozás és azonosságérzet. Magában foglalja az egyén vagy közösség saját magához való viszonyulását, önmeghatározását, valamint azt a tudatot, hogy kik vagyunk és hova tartozunk.”
Fontos kérdés ez az életünkben. Meghatározzuk vele magunkat és a közösségeinket is. Akkor érezhetjük, hogy szabadok vagyunk, ha az identitásunkat is így élhetjük meg. Akkor érezhetjük magunkat biztonságban.
Az identitás folyamatosan alakul, a gyerekeknél különösen sok dolog formálja, a gyerek mintát keres a környezetében, hat rá a szülő, a kortárs csoport, a média, minden. Ha képes önreflektív gondolkodni, mire felnő, tudatosodik benne a saját identitás, és tudja formálni akkor is, rugalmasan igazodva a környezethez. Ha tudatos, akkor rezíliens lesz, vagyis képes úgy igazodni, hogy közben önazonos maradjon.
Írtam egyszer itt a blogban is arról, hogy ebben a folyamatosan a megosztást, a gyűlölködést mutató világban milyen nehéz pedagógiai kérdéssel szembesültem. Röviden leírom a sztorit, csak, hogy érhetők legyenek a továbbiak.
Szóval, megtapasztalás, hogy azok a gyerekek, akiken kevésbé látszanak a rasszjegyek, és új iskolába, középiskolába kerülnek, azt mondják, nem mondják meg, hogy ők cigányok. Mert akkor konfliktusok sorára számíthatnak. Volt tanítványunk, aki e miatt költözött haza a kollégiumból, és hagyta abba a középiskolai tanulmányait. Mert kiderült, és onnan nem volt befogadó a közeg. Sztereotípiák mentén támadták, akkor is, ha nem adott rá okot.
Pedagógusként az ember, aki szabadságra szeretné nevelni a rábízott gyerekeket, azt tanítja: vállald fel magad, legyél büszke az identitásodra. A roma identitásra is.
De a közeg, a világ körülöttünk nem ilyen. Egyszer Rostás Farkas György meséjét, a Nap gyermekeit meséltem a szegregált iskolában a kicsiknek, ez arról szól, hogy a Nap gyermekeivé fogadja a cigányokat, megcirógatja őket, és vigyáz rájuk, mikor vándorolnak a világban. A gyerekek áhítattal hallgatták, és körbejártam, és megsimogattam az arcukat, így még jobban átélték a mesét. Lelkesen fogtak a rajzoláshoz, boldogan élték át, hogy ők is cigányok.
Én pedig, látva a bevonódásukat, megrémültem, hogy jól döntöttem? Jó ötlet volt ez? Hiszen, ha kimennek az iskolából, a világ nem arról szól, hogy büszkék lehessenek… a világ kirekesztő. Akkor jobb lenne arra tanítani őket, hogy ne foglalkozzanak ezzel? Vagy tagadják le, ahogy azt meg is teszik, ha tehetik?
Keserves dilemma. Hiszen az iskolában egy idealizált társadalomra nevelünk, ami befogadó.
De a mai társadalom nem az. Persze tudom, a mienk talán nem volt az sosem, mindig kellett valakit gyűlölni, de mára ez szinte az elviselhetetlenségig fokozódott.
A múltkor egy előadásban arról beszéltem, mennyire fontos a csoportidentitás, pl. a családban, az osztályban, egy sportoló csapatban, egy zenekarban, vagy akár egy lakásotthonban. Mennyire fontos, hogy érezzük, közösségbe tartozunk, ahol biztonságban vagyunk, ahol azonosulhatunk valamilyen, minket a többiekkel összekapcsoló elvekkel, és ahol az értékrendnek része az elfogadás is. Ahol úgy lehetünk csoporttagok, hogy közben önmagunk maradhatunk.
De vajon biztonságosak-e azok a csoportok, ahol az identitás alapja a másik csoport gyűlölete? Sőt, terjesszük ezt ki tágabbra: biztonságos lehet-e egy olyan társadalom, ahol gyűlöletre, harcra, a másik eltiprására buzdítanak? Ahol a verbális erőszakot egyre többször követi fizikai erőszak is, a más identitású csoport iránt?
Ma ilyen a társadalmunk. A különféle identitás alapján szerveződő csoportok egymásnak feszülnek. Minden területen ott van az egyre agresszívabb szembehelyezkedés: Vallásos, vagy ateista. Cigány, vagy nem cigány. Oláh cigány, vagy romungro. Zsidó vagy nem. Migráns, vagy nem. Tiszás vagy a Harcosok Klubjának tagja, stb…
És ahelyett, hogy azt próbálnánk elérni, hogy képesek legyünk együtt élni ebben a kicsi országban, minden téren egymásnak feszülünk. Egyre agresszívebben. Számomra egyre félelmetesebb ez az egész.
Beszélgettem a leírt pedagógiai dilemmámról egy csoportban. Valaki véleményezte: “pedagógusként kötelességed arra tanítani, hogy vállalja fel önmagát, vállalja fel, hogy roma. Legyen büszke rá. Másképp hogy lehetne elérni az integrációt?”
Próbáltam a kockázatokat magyarázni, de láthatóan nem tudtam megértetni vele. Akkor megkérdeztem. “És mi a helyzet egy meleg tanítványommal? Vagy egy transzneművel? Nála mi a helyes pedagógiai viszonyulás?” Erre nem jött válasz…. Pedig ez sem más. Ma egy LMBTQ érintett gyerek, fiatal identitásának felvállalása is kockázatokkal jár. Jobb, ha elhallgatja. A saját biztonsága érdekében. Mert ilyen lett a világunk.
Az identitásban nem az önazonosságunk lett a lényeg, hanem a másokkal történő szembehelyezkedés. Nyilván a csoportok az identitás alapján szerveződhetnek, de ha a fő összetartó erő a többiek gyűlölete, kirekesztése, nem pedig az elfogadása, az anarchiához vezet. Elvész benne az egyén. Felolvad az identitása a csoportban.
Hogy lesz ebből kiút? Fogalmam sincs. Annyira elmélyültek az ellentétek, annyira erős a másikat alázó, gyűlölő attitűd, hogy ebből elfogadóbb viszonyulást építeni nagyon nehéz lesz. A sebek egyre mélyebbek. Egyre kevésbé találjuk meg a közös pontokat. És egyre kevésbé tudunk alkalmazkodni egymáshoz. Pedig alkalmazkodás nélkül a csoportok között nem alakítható ki biztonságos élet.
Rémülten hallgatom a híreket, az agresszióra folyamatosan hergelő döntéshozói kommunikációt. És nem vigasztal, hogy a világban is felismerhetők ezek a mintázatok. Az egy másféle félelmet hoz elő bennem. Itthon érzem a durvulást. Egyre gyakrabban kell letiltanom embereket a facebook oldalamról. Pedig nem volt ez jellemző rám, ritkán történt meg, de annyira alpári és támadó lett a kommunikáció, az arctalan-névtelen gyűlölködés, hogy nincs más eszközöm.
És azt hiszem, egyre kevesebben formálják önmaguk a saját identitásukat. Egyre inkább olyan erő formálja, amit a politika mozgat, a saját érdeke szerint.
De a társadalom nem lesz homogén. Nem tehető azzá. Erőszakkal sem.