Tegnap, ahogy az egyetemi konzultáció során beszélgettünk a hallgatókkal, a társadalmi leszakadás bonyolult problémájáról, egyikük felvette a nők helyzetét, szerepét, hogy mennyire fontos beavatkozási pont lehetne a generációs szegénység megtörésében.
Örültem ennek, mert nagyon egybecsengett a mi álláspontunkkal, hiszen az Igazgyöngy modelljében ők vannak a legfontosabb szerepben. Aztán vitatkoztunk kicsit a hallgatókkal a szokásos felvetésemről: mennyiben kulturális elemek határozzák meg a nők helyzetét, amennyiben romákról van szó, és mennyiben a generációs szegénységben átörökített szocializációs minták? Érdekes kérdés ez mindig, és azt gondolom, ha beszélünk róla, mindig világosabbá válik a probléma megértése is.
Persze felvetődhet, hogy miért a nőket tartjuk kulcsszereplőnek a változásokban? Nos, ehhez vissza kell mennem az elejére, mikor még tudatlanul, csak az érzelmeimtől vezérelve megjelentem a szegregátumban. A gyerekekkel ismertük egymást a suliból, szerettek engem, és az első gyanakvó pillantások után, látva a gyerekek örömét, az anyák is hamar kapcsolódtak. Ott, az utcán kezdődött az egész, aztán pár alkalom után már behívtak a házakba is.
Ahogy megmutatta magát a probléma mélysége számunkra is, úgy értettük meg a nők szerepét, és láttuk azt is, ha változást akarunk a családokban, azt rajtuk keresztül tudjuk leginkább bevinni oda. Hiszen ők vezetik a háztartást, így tudatosítható általuk a család pénzbeosztása, ők foglalkoznak a gyerekekkel, így a tudatos gyermeknevelés is kiépíthető, és tudunk hatni a kommunikációra is, hiszen ők mennek be zömében az óvodába, iskolába, az egészségügyi- és a hivatali ügyintézés is az ő dolguk. Sőt, ők mennek kölcsön kérni, ők lépnek a kertgondozás felé, velük lehet akár zöld szempontokat is megbeszélni. Ők a leginkább partnerek az együttműködésben, a gyerekek révén a velük volt a legkönnyebb kialakítani a fejlesztő kapcsolódást.
A “helyzetbe hozásukat” kiemelt feladatnak tartjuk a terepi munkánkban. Talán náluk érezni leginkább, milyen kár éri a társadalmat, mennyi lehetőséget, értéket veszítünk el velük. Mert nem lenne szabad mindannyiuknak a főállású anyaságba, mint egyetlen karrierlehetőségbe bezárulni. De a szocializáció és a lehetőségek hiánya errefelé viszi őket. Generációk óta.
“Már van kis barátja.”-újságolta tavalyelőtt nyáron az egyik édesanya a nagylányára mutatva, ezzel a mondattal jelezte is, ami aztán bekövetkezett, szeptemberben már nem folytatta a középiskolát, és azóta már megszületett a kisbabájuk is. Mert ha van mellette fiú, férfi, akkor már megpecsételődött a sors, jönnek majd a gyerekek egymás után, és ennyi. Marad a háztartás és a gyerekek.
És a terhek. Amiből elképesztően sok van a generációs szegénységben, és a nők vállán. A lakhatási szegénység adta nehézségek, a vezetékes víz hiánya, a megküzdés a pénztelenséggel, és főleg azokkal a szerepekkel, melyet átörökít a családi minta, és többnyire traumatizál.
Mert a nőnek tudnia kell a helyét ebben a furcsa, nehézségekkel teli életben. Erősen megmaradt bennem az egyik asszony magyarázata: “Mi így szoktuk meg. Hogy kiszolgáljuk a férfiakat.” És a napi nyolc óra fizikai munka után hazament, megfőzött, kimosott, takarított, rendbe tette az öt gyerek dolgát, amennyire bírta, majd este még megsodorta a cigarettát másnapra a párjának, aki a közmunkában töltötte a napot, vagyis leginkább otthon, hiszen a reggeli aláírással ott ki is merült a munkavégzés.
Küzdünk értük. Hogy megmutassunk egy másik világot, amiben egy nőnek is nyílnak lehetőségek. Megértetni velük, hogy nem természetes családi élet az, amiben a családon belüli erőszak jelen van. Hogy joguk van a testükhöz, hogy nekik is lehetnek szükségleteik. Hogy nem alárendeltek a párkapcsolatban.
De a ragaszkodás erős. A kapcsolatok sok esetben menekülések. Menekülés otthonról, bántalmazó családból, többnyire bántalmazó kapcsolatba. Odaadni mindent, azonnal, ha felvillan az erőt, vélt biztonságot adó férfi. Aki aztán sok esetben kihasználja, ha tiltakozik, bántalmazza, tulajdonának tekinti, megalázza, mégis, elviseli, ha el is megy, utána visszamegy hozzá, és újra kezdődik a folyamat, aminek megint ugyanaz a vége.
No és ott a gyerek is. Aki sokszor mintegy biztonsági garancia születik meg, hátha ezzel marad a kapcsolat. De sokszor nem marad ezen az áron sem, és nem marad támogatás sem, csak a gyerek, a gyerekek, és az asszony. “Nem jó egyedül.”-mondják, és a digitális tér kinyitja az elzárt településeket is. Megjelennek férfiak, akikkel a “facebookon” ismerkednek meg, és csak utólag derül ki, hogy inkább kerülni kellett volna, mintsem összekötni vele az életet, még, ha rövid időre is. Mert az ismerettség nem volt alapos, csak gyors, felszínes, ellenőrizetlen információkkal. És innen visszakanyarítani a történetet, főleg, ha gyerek is lett a kapcsolatból, nehéz.
Szóval, nagyon furcsa ez a kép. Miközben nagyon sokszor hősies küzdelemben lesznek úrrá azokon a körülményeken, amit mi, egy másfajta szocializációval elképzelni sem tudunk, közben érzelmileg sérülékenyek, traumatizáltak, és érthetetlenül nem tudnak nemet mondani, határozottak lenni a maguk, vagy a gyermekeik érdekében.
Persze nem mindenki. Hiszen ott van ő is, aki maga is agresszív, és tettlegességig megy a folyton feléledő konfliktus, és nem verés, hanem verekedés történik. Meg ő is, akit nem lehet az állandó rettegésből kimozdítani. Hazudja magának is, hogy minden rendben van. És csak elesett. Ő is, aki sajátos nevelési igényű gyerek volt az iskolában, és felnőttként, hiányos döntési és életvezetési kompetenciákkal csak sodródik, nem is érti, hogy mi történik vele, körülötte. Azt sem, hogy minek nem szabadna megtörténnie. És ő is, akit beszippant a bűnözés, a prostitúció, és a függőség a futtatójától, aki az óvó-védő pár szerepét hiteti el vele, és ebben tovább terhelődik, sérül, visszafordíthatatlanul.
Sokfélék, mindannyiuk mögött egyedi traumák sora van. De a velük való munkában nagyon érezni az értékeket is. A tudásvágyat, a boldogan megélt irányító-szervező szerepeket, amire építenünk kell. A közösségi szellemet, a tenniakarást, az ötleteket mind elő lehet hívni belőlük, hogy aztán a megvalósításban megmutathassák magukat, hogy mire képesek.
Mert mindannyian képesek rá. Többre, sokkal többre, mint amit a fejet hajtó, sorsát elfogadó, a férfinak alárendelődő, átörökített női szerep enged. Ezt elhitetni velük, megerősíteni a közösségüket, amiben egymást támogatva mindannyain erősebbek lehetnek, nagy kihívás.
Küzdelem velük, értük, és a közeggel, amiben élnek. Talán a “velük” már az évek munkája során sikeresnek mondható. Már érzik, értik, hogy mi támogatjuk azt a más szerepet, amit élhetnének. És ha nagy változást nem is tudunk elérni a közeggel folytatott harcban, az biztos, hogy a lányaik mögött ők egy másfajta attitűddel lesznek jelen. Az új generáció mást akar majd, és ebben a jövő asszonyai már nem lesznek egyedül.