Próbálom mindig megérteni azokat is, akik a döntéseket hozzák. De azt látom, valahogy felborult az egyensúly. Megváltozott az attitűd, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy a hatalom megtartása érdekében belemerevedett a rendszer a tévedhetetlenség álságos és veszélyes állapotába. Mert azt kell, hogy mutassák, mindenben a regnáló hatalom meglátása a jó, az ő döntéseik megkérdőjelezhetetlenek, és már ott tartunk, hogy aki ezt kritizálni meri, az ellenség.
Tudom, ez mindig a hatalom sajátja, de azt is látom, hogy folyamatosan csúsztunk ebben egyre mélyebbre. Mert azért korábban voltak szakmai szempontok…az ember jobban érzett valamiféle szakmaiságot, és abban ugye, legalábbis a normális szakmaiságban benne van az önreflexió képessége is.
Azzal is tisztában vagyok, hogy a rendszerek lassan mozdulnak. Meg azzal is, hogy a nagyon sok dolgot meghatározó attitűd megváltoztatása még nehezebb. Tudom, hogy változni kell, és azt is, hogy a világban vannak olyan modellek, amelyek meggyőzőbbek, mint a mienk, és ha egy döntéshozó ebbe az irányba szeretné vinni a dolgot, akkor azt erőlteti, olyan szabályozással, ami az általa jónak vélt irányba terel. Kötelezően. Aki a rendszert irányítja, az diktálja a szabályokat.
Ezt mind tudom. De a gyakorlatban is megéltem már ezerszer, és megélem ma is, hogy az nem úgy van, hogy a társadalmi leszakadásban élőkre megpróbáljuk ráerőltetni a mi akaratunkat. Még akkor sem megy, ha biztosan tudjuk, hogy jó az, amit akarunk. Mert ha azt látjuk, hogy nem működik, nem értik, nem látják jónak, akkor visszább kell lépnünk, vagy más utat keresni, vagy apróbb lépésekkel haladni, vagy elengedni, stb. Mindig fókuszban tartva őket, hiszen nem rólunk, hanem róluk szól ez az egész.
Talán itt van a probléma gyökere… hogy kiről szólnak az új szabályozások, intézkedések?
Itt van ez az óvoda-dolog, ami most sokaknál kiverte a biztosítékot. Korábban minden szakmai tiltakozás ellenére bevezették a hat éves iskolaköteles kort. A következménye az lett, hogy nagyon sok gyereknek meg kell ismételni az első osztályt, mert nem volt iskolaérett, mikor el kellett kezdenie. Erre viszont nem az a válasz, hogy nézzük meg még egyszer, mi történik az iskolában, és az óvodában, alkalmas-e a rendszer a természetes módon eltérő mértékben fejlődő gyerekeket rugalmasan kezelni, és jó-e a hazai rendszerben a hat éves kor iskolakezdésre.
A reakció az, hogy az óvoda nagycsoportjában el kell kezdeni a mi poroszos iskolarendszerünkbe “betörni” a gyerekeket. Mert van olyan ország, ahol öt évesen már iskolások… De az egy más rendszer, más társadalmi beágyazottsággal, más hagyományokkal.
A magyar óvodai nevelés nagyon jó volt. Nem volt rossz ötlet a kötelező beóvodáztatás sem. Az iskolarendszer ellenben nem vett jó ívet, arról a fajta múltba révedő, ismeret-és tekintélyalapú oktatásról, amit ma központilag képviselnek, mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy gyermekközpontú, esélykiegyenlítő, vagy korszerű lenne. De ez van, ez a döntéshozói elvárás, iskolarendőrrel, egyentankönyvvel, poroszosan, BM attitűddel. Érdeklődve várom az új pedagógustovábbképzési rendszer kínálatát, gondolom, sok kötelező lesz a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács számos, pedagógusoknak kidolgozott képzéseiből. Micsoda üzenet ez is!
És a megoldás nem az iskolarendszer minőségi javítása, hanem a még jó óvodába való beavatkozás. Durván, nem törődve életkori sajátosságokkal, különböző tempójú fejlődéssel, semmivel. Felteszem, az a mintázat van mögötte, amit gyakran megtalálok: a döntéshozók saját gyermekkori tapasztalatai alapján hozzák meg az új szabályokat. Életkortól függően, ezek 20-30, vagy akár 50 éves emléképfoszlányokból építkező értékrendek. De a világ 10 év alatt is rengeteget változott!
Nincs önrefelxió. Ott van pl. a szökésben levő állami gondozásba vett gyerekek esete is. Szöknek? Hát akkor a helyükre fel lehet venni mást… Azt hittem, rosszul látok, mikor ezt olvastam. Milyen viszonyulás az, hogy van egy probléma, amiben gyerekek érintettek, egy kezeletlen helyzet, és a traumatizált gyerek, ha szökik, magára vessen, mert nem lesz hova visszamenjen? Tényleg ez a megoldás? Miféle gondolkodás ez?
De nézzünk mást. Épp ma jutott eszembe, hogy meg kellene nézni, mi van azokkal a kézművességre fókuszáló szociális szövetkezetekkel, amelyekre annyi pénzt költöttek? Mérte valaki a hasznosulásukat? Akkoriban évente rendeztek térségi, régiós vásárt, bemutatót a termékekből. Itt, nálunk is. Életemben nem láttam együtt ennyi funkciótlan, értelmetlen, rossz minőségű dolgot. Tudom, akkor írtam is róla, mert hihetetlen volt nekem, hogy ezt valakik sikerként élik meg. A gyékényből font harangtól a csipkeveréssel készült bekeretezett jegesmedve-képen át, a nagyon rosszul megvarrt babákig, a giccses-csipkés nemtudommikig, széles volt a skála. Nagyon megharagudtak rám, mert én nem sikernek láttam, hanem ízlésromboló, értelmetlen pénzkidobásnak.
Jól emlékszem, hogy érdeklődtem, kik tervezik ezeket, kik irányítják a munkát? Nyilván nem szakemberek voltak, hanem “ügyeskezű” nők, akik elég tudást éreztek magukban arra, hogy irányítsanak egy ilyet. Vajon mennyi terméket sikerült értékesíteni? Nyilván nem sokat, mert egy ideje nem hallom, hogy lennének ilyen bemutató vásárok. Akkor vajon miért döntöttek ezeknek a beindítása, majd folytatása mellett? Mennyire volt előkészítve, mennyire volt fontos, és mérte-e valaki a hasznosulását? Elmaradt, vége, kész. Remélem, nem folytatódik, de könnyen lehet, elég hozzá egy lelkes döntéshozó, aki úgy gondolja, teljesen jó vonal, ha egy asszony egy szociális szövetkezetben el tud készíteni csipkeveréssel egy tenyérnyi Nagy-Magyarország térképet.
A társadalmi leszakadás bonyolult problémájának megoldására rengeteg pénzt költöttek már. De a helyzet nem javult. És senki sem akarja megmérni a programok hasznosulását, levonni a következtetéseket, és kimondani: nem voltak jók a döntések. Úgy tűnnek el sikertelen, sok pénzbe került projektek, ahogy felbukkantak. Sok a korrupció ma már korántsem kanyargós ösvényén. Erről jut eszembe, vajon a szegény munkanélküli, képzetlen emberekre fókuszáló kompetencia-tanfolyamok hasznosulásáról ki tud valami valós tapasztalati képet? Esetleg valami utánkövetést? Nem “papíron”, mert úgy tudjuk, hogy minden rendben, hanem a valóságban. Hány embernek hozott lehetőséget elmozdulásra, életstratégiaváltásra?
Tényleg olyan, mintha önjáró lenne ez az egész, és csak egy dolog hiányozna belőle: a szakmaiság. És lassan azt kell, hogy mondjam, az emberség is.