Minden évben nagy kihívás ez…most talán még nagyobb volt.
Azt hiszem, az a probléma, hogy az Igazgyöngy minden elemében lemodellezi az állam működését. Nem tudok még egy olyan alapítványról, ami a társadalmi leszakadás ellen küzdve egyszerre oktatási intézményt működtet, plusz egy tanodát, fejlesztő szociális munkát, családgondozást végez és van termelő jellegű társadalmi vállalkozása is a “célcsoportból” érkező munkavállalókkal. Pedig szívesen kérnék tanácsot, hogy ők milyen bérstratégiát visznek…
Persze igazából az a baj, hogy bizonyos kötöttségeink vannak, vagyis ránk is, mint mindenkire vonatkozik a minimálbér emelés kötelezettsége, amivel még megbirkózunk valahogy, hiszen kell, muszáj, mindenkinek meg kell élni valahogy. A nagyobb baj a pedagógus életpályamodellel van, amit szintén kötelesek vagyunk betartani, hiszen ez az alapítványi fenntartású iskolákra is vonatkozik.
Ez pedig tavaly is nagy kihívás volt, az idén pedig még nagyobb. Egyik oldalról azért, mert a kötelezettséget ugyan megkapjuk, de a forrást rá csak részlegesen… Ugyanis a művészetoktatás finanszírozására elég “hibrid” megoldás született valamikor régen: kötelező térítési díjat kell fizetnie annak, aki igénybe veszi, és csak egy művészeti ágban lehetséges állami támogatással részt venni. Ha valaki táncolni, vagy rajzolni is szeretne mondjuk a zeneiskola mellett, annak a képzés teljes költségét önerőből kell állnia. Szóval, a szülői hozzájárulás mindig is része volt ennek az iskolatípusnak.
Ez mindig több sebből vérző megoldás volt, hiszen ha valami az állami rendszer része, és a köznevelési törvény szerint működik, ott csak jó lenne egyenlő hozzáférést biztosítani mindenkinek, és ez szembe megy a “fizetős” szolgáltatással. A megoldást még a működésünk elején, 25 éve, mikor még számított valamit az oktatásban az esélykiegyenlítő funkció, abban találta meg az akkori kormány, hogy az igazoltan hátrányos helyzetűeknél eltekintett a fizetési kötelezettségtől. Ami viszont azokat az iskolákat, ahol magas volt az érintett gyerekek aránya, fenntartási gondok elé állította. Így nálunk is óriási költségvetési hiány keletkezett, hiszen a gyerekek 70% sokáig igazoltan hátrányos helyzetű volt.
Azért írom így, hogy sokáig, mert hivatalosan igazolni már nem tudunk ennyit, mióta 2013-ban a kormány megmódosította a hátrányos helyzet és a halmozottan hátrányos helyzet definícióját, e miatt jónéhányan kiestek ebből, miközben az élethelyzetükben semmiféle változás nem következett be. Többek között a behajtócéges tartozások miatt, de közrejátszott a közmunka, vagy a hozzá kapcsolt OKJ-s tanfolyamok is. Mellesleg remekül elfedi az oktatási szegregációt is, papíron. No meg statisztikailag is jól működik. Papíron.
Ezt a hiányt a mi esetünkben sokáig orvosolta a köznevelési megállapodás, amit végül tőlünk is elvettek, hivatkozva a covidra és az egyházi iskolák támogatására, ami ugye mindennél fontosabb. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek fejlesztésénél mindenképp. Igazából pedig azt gondolom, a problémajelzésünk volt az oka. Hogy kihangosítunk olyan rendszerbeli gondokat, amit nem szeretnek hallani.
Amikor elvonták, egy pillanatra úgy nézett ki, hogy bezárhatjuk a kaput, aztán, hála a támogatóinknak, megúsztuk. Ma is sokan utalnak azzal a céllal adományt, hogy biztosítsák a hátrányos helyzetűek kötelező térítési díját, a havi 1500 Ft-ot. Így tudjuk tartani ma is a 600 körüli tanulólétszámot.
Persze ez a pedagógus életpályamodellre, meg az útiköltségekre, felszerelésre, terembérletre mindez nem elég, azt a fenntartó alapítványnak kell fedezni. De nem növelhetjük a havi befizetést, mert akkor ráterhelődik a fizetni tudó 30%-ra, és, mondjuk úgy, nem lenne egy integrációbarát megoldás ez sem. Fizetünk hát az alapítványtól az iskolaépületek használatáért is, miközben ugyanabban az épületbe megyünk ugyanazokhoz a gyerekekhez, fejleszteni, segíteni az általános iskolák munkáját is. Támogatásokból.
A másik durva gond a szervezeten belül, a tanárok, és a nem az iskolában, hanem a szociális részben dolgozók között kialakult bérfeszültség. Mert most, ha az ő bérükhöz nem nyúlunk, akkor egy tanár és egy diplomás szociális munkás bére között 200 ezer Ft is lenne a különbség. Abba már bele sem megyek, hogy a feszültség a tantestületen belül is megvan, ma leginkább gyakornoknak éri meg pedagógusként is, mert ahogy haladunk feljebb az életpályamodellben, úgy csökken a béremelési százalék. Míg egy gyakornoknak 21,4 %-kal nő a fizetése, a mesterpedagógusnak csak 13,8 %-kal. A gyakornok még e mellett decemberig pályakezdés után járó illetménynövekedésben is részesül, 10 600 Ft/hó. És még szerencsések vagyunk, mert minket nem érint a tantárgyi különbségtétel, mert abban is van most differenciálás az új törvény szerint. Mert az sem mindegy, ki, mit tanít. Mi mindannyian a “legkevésbé fontos” kategóriában vagyunk, miközben a művészetekkel fejleszthető érzelmi intelligencia egyre alacsonyabb.
És mi nem mondhatjuk azt, mint amit a volt miniszter az elszólásában, hogy a gazdasági helyzet miatt a szociális ágazat egyelőre nem számíthat bérrendezésre. Mert mi pont arra adunk példát, hogy a társadalmi leszakadásban dolgozva minden terület egyaránt fontos. Az oktatás épp úgy, mint a szociális munka, a tanoda épp úgy, mint a művészeti iskola, a társadalmi vállalkozás éppúgy, mint a közösségfejlesztés, vagy a családmentori munka.
Aztán ott vannak az asszisztensek. Akiknek egy részét, amennyit a törvény enged, az iskola alkalmazza, a többieket az alapítvány. Most, aki az iskolában van, ők azok a bizonyos noks-osok (nevelő-oktató munkát közvetlenül segítők) ők béremelést kapnak, kötelezően, aki meg az alapítványnál, bár ugyanazt a munkakört töltik be, ők nem. Egy szervezeten belül ez tarthatatlan és igazságtalan.
Az, hogy az állam így egyre kevésbé képes hatékonyan működni, pontosan bizonyítja a mai oktatási-egészségügyi-gyermekvédelmi-szociális helyzet, az intézmények működése, állapota. Mi próbálnánk egy sokkal igazságosabb, és ezért hatékony működést biztosító bérrendszert vinni, ám az államhoz kötődő szabályok ránk is vonatkoznak, és ezek a szabályok nem a társadalmi igazságosság, a fenntarthatóság szerint szerveződnek. Sokkal inkább elhibázott döntések utáni tűzoltások, mint az orvosok béremelése, vagy most a pedagógusoké. És ez olyan, mint a dominó. Borítja a következő egységeket, egymás után, és lassan működésképtelenné válik a rendszer.
Persze nem tudok mindenben állami fejjel gondolkodni. Mert nálunk nincsenek magas kategóriás autók, irodaházak, és a költségvetési fókuszok is mások, egy esélyteremtésért dolgozó, főleg adományokból működő szervezetnek mérlegelnie kell minden kiadást. A béreket is, az infrastruktúrát is. És rangsorolni, fontosság, szükségletek szerint a tevékenységeket. Nem a hobbinkhoz igazítjuk a költségvetést, hanem a maslowi szükséglet-hierarchiához.
Szóval, próbáltunk valamit hozzárendezni a pedagógus-életpálya kötelezettségéhez. Ezerrel gondolkodva és dolgozva azon, hogy bevételünk is legyen ennek a fedezésére. Keresni azt, amit pénzzé tudunk tenni, pl. a tudásunkat. De ez is egy nagy csapda. Mert a mi tudásunkra ott van szükség, ahol szintén nincs pénz. Civileknél, elszegényedett településeken próbálkozóknál, működni alig tudó intézményeknél, fiatal, még tanuló, vagy pályakezdő szakembereknél, akik még elhiszik, ha jót tesznek, akkor jobb lesz az élet is. Mindenkinek. Ha ezekért juttatást kérünk, a tudásunk átadásának lehetőségét vesszük el azoktól, akik szeretnének szintén tenni valamit a társadalmi leszakadás mérsékléséért.
Persze nem adjuk fel, hiszen sokan vannak mellettünk. Sokan támogatnak minket, azonosulnak a céljainkkal, és értik a helyzetünket. Talán, amit nekik tudunk adni még, az a hitelesség és az átláthatóság… mert ebben a korrupt világban ez is nagyon fontos. A munkatársainknak pedig azt a munkaköri légkört, ahol jó dolgozni. Ahol egymást támogató, egymás munkájára építő, egymást megbecsülő csapat van. És reménykedünk, hogy mindez elég lesz a folytatáshoz is.
Köszönet mindenkinek, aki mellettünk van.