Ebben a munkában a megújulás nélkülözhetetlen. Nem lehet “rutinból” beállni egy-egy beavatkozással, folyton keresni kell, hogyan lehet hatékonyabb, és persze folyamatosan alkalmazkodni kell a változó helyzetekhez. Na igen…a reziliencia képessége. Ami nélkülözhetetlen.
Persze ettől izgalmas ez a munka. A megoldáskereséstől. A kudarcoktól, az apró sikerektől, az állandó újratervezéstől. Ez tartja állandó mozgásban az egészet.
Van, amit elengedünk, van, amihez visszatérünk, kicsit másképp, építve a tapasztalatokra. Legnagyobb kihívás mindig a “hogyan találjunk fogást a problémán?”-kérdéshez kötődik. Mikor úgy látjuk, hogy semmi sem működik. Egyszerűen nem indul el semmi.
Mit tegyünk a problémás gyerekkel, akiről tudjuk, hogy a gondok vele az otthoni viszonyulásokból adódnak? Mert a család mindig azt tükrözi vissza neki, hogy ő rossz, nem szerethető. Már nem tud olyan lenni, hogy ő is megfeleljen, mint a testvérei. Sem otthon, sem az iskolában.
Traumatizáló család. Nem nagyon durván, de igen… és közben kifele megy a színjáték, hogy minden rendben van, de mindannyian tudjuk, ez nem igaz. Látjuk a gyerekeken. És miközben sorba vesszük a kollégákkal, mit lehetne tenni, nem tudok szabadulni a gondolattól, attól, amit nemrég egy másik beszélgetésben egy felnőtt anyuka mondott nekem. Mert ő ma is attól szenved, hogy úgy érzi, a testvéreit jobban szereti az anyja, mint őt. Hogy azt érzi, mindig is jobban szerette őket. Nyilván neki is kötődési zavarai vannak, amit nem tud nem átadni a gyerekének…. mert ez már csak ilyen.
Vagy ott a másik, aki nemrég került velünk kapcsolatba. Fiatal nő, nagy monoklival a szemén, a nyakán is sérülések. Egyértelmű a családon belüli erőszak nyoma, hallottunk erről évekkel ezelőtt is, a nagyobb családból. De most kibékültek, nem tükröz vissza semmit. Sőt, mintha büszkén viselné a sérüléseket. Mit tehetnénk? A rendőrségnek szóljunk? Nyilván azt mondja majd, ha kérdezik, hogy véletlenül nekiesett az asztalnak. Feljelentés nem lesz, az tuti. A családon belüli konfliktusokba a rendőrség nem avatkozik bele. Menjünk tovább azon az úton, hogy nincsenek így biztonságban a gyerekek? Avatkozzunk be, vagy hagyjuk, hiszen legalább így betekintésünk marad a családi életbe, és ha nagyobb lesz a baj, tudunk szólni. Ha kirobbantjuk az ügyet, biztosan elzárkóznak előlünk is. Nem ismerjük őket, nem tudnjuk a hirtelen elszabaduló indulatok mértékét, és ez iszonyú bizonytalanná teszi a helyzetet.
És ott vannak azok, akiket a közösségi médiában is követünk. Látjuk, amint lányok prostituálódnak, vagy a fiúkat, akik azokhoz csapódnak, akik egyértelműen bűnözők. Tehetetlenül veszítjük el őket. Mögöttük olyan bűnöző csoportok vannak, akikről tudunk, tud a rendőrség is…. de nem indulhat el semmi. Nincs bizonyíték arra, hogy a lányokat erőszakkal vinnék el, mint ahogy arra sem, ahogy az állami gondozásból egyenesen hozzájuk kerülnek a fiúk, és nyálcsorgatva tesznek meg nekik mindent, hogy ők is olyan “menők” lehessenek.
Tudunk-e valamit változtatni? Csak egy kicsit is csökkenteni a kockázatokat? Tömegével szembesülünk ilyen esetekkel. Ezeket senki sem akarja látni. És láttatni sem. Mindenki a sikerekről beszél, miközben az a ritka, a kudarc meg tömeges.
El lehet felejteni a kudarcokat? Túl lehet lépni a “nem fogadókész” családokon? Hagyni kell őket, és csak azzal a pár százalékkal törődni, akivel “érdemes”? Akivel lehet villantani? És a többivel mi lesz?
Csak azt gondolom, helyes az egyik alaptézisünk: nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet.
Sokszor egészen másfelől kell elindulni. Messzire előre nézve. Sokszor nem is arra a megoldhatatlan helyzetre kell fókuszálni, amivel nem tudunk megbirkóznia. Egy hatás kell, ami aztán elindíthat mást is. Egy pillangóhatás.
Most pl. egy izgalmas projektbe kezdtünk. A fiatal nőkkel dolgozunk, a saját családi problémáik feltárásával. Kis közösségben találkozunk velük, hétről hétre. Minden második foglalkozást ők tartanak. Van egy “témagazda”, aki mentorok segítségével felkészül egy általa fontosnak vélt témában, ami neki nagy kihívás. Ehhez változatos eszközökkel ismerteti meg a mentor, hogyan vezetheti ezt be, hogyan vonhatja be a többieket, milyen módon, eszközzel mutassa be a problémát, stb.
Közben bővül a tudása, fejlődnek a digitális kompetenciái, és a közösségen belüli pozíciója is. Helyzetbe hozzuk, és ő helyt áll ebben. A szerepek pedig cserélődnek. A témák többnyire mindenkit érintenek valahogy, a mintázat azonos az élethelyzetekben, a kötődési zavarokban, a lehetőségekben is. A megoldások alternatíváit is közösen beszélik át, volt már példa arra is, hogy ennek nyomán egy másik anyuka próbálta meg rendezni a családi konfliktust, sikerrel.
Ezt visszük most, minimum egy éven át. Tudásbővítés, készségfejlesztés és attitüdváltás támogatása. Mindez egyéni fejlesztés keretében, de közösségi támogatással. Apró lépések.
Egyre több embert bevonni a közösségből. Fejleszteni, így, türelemmel. Küzdeni értük, velük. Elérni a kritikus tömeget, amikor a közösség már erőt is jelent. Így is lesz, aki lemarad. Így is lesz, akivel nem megy. De a többséggel elérünk valamit. Egy kis lépést. Ami biztosabb hátteret ad azoknak a gyerekeknek, akiknek az anyját képesek vagyunk bevonni, és hatással lenni rá.
Ezt a munkát a jövőnek végezzük. A következő generációért dolgozunk, de a mostanival.