Az egész esélyteremtő munka, főleg, ha adományokból finanszírozott, nagyon pontos tervezést igényel. Nagy kérdés, hogyan lehet az adományokra tervezni? Tervezni egy ilyen időszakban, ami gazdaságilag egyre nehezebb mindenkinek, és közben látva azt is, hogy állami odafordulásra a civilek felé nem számíthatunk. Legalább is az olyan civilek támogatására nem, akik nem illeszkednek a regnáló hatalomhoz, mert a tevékenységük mutatja az állami rendszer működési hibáit, és még hangot is adnak ennek. Mert jobbá szeretnék tenni azt.
Kérdezte most tőlem valaki, aki szintén alapítványi keretek között tart fenn iskolát, hogy a státusztörvény vajon mit jelent ránk, nem állami fenntartókra nézve. Rengeteg kérdés van, ami most értelmezhetetlen, amibe szerintem bele sem gondoltak a döntéshozók. De így volt ez korábban is, emlékezhetünk a minősítésekre, amit toldozgattak-foltozgattak tovább, mert bevezetése után kiderült, hogy a pedagógus az nemcsak a tantermi oktatót jelenti, hanem pl. az óvónőt, vagy a gyógypedagógust is, esetleg a lakásotthonban dolgozó pedagógust, és hozzájuk más típusú célok és feladatok társíthatók. És persze így is tele vagyunk abszurd helyzetekkel, nálunk pl. az iskolatitkári álláshelyet tanári végzettségű tölti be, aki földrajz szakos. Hogy le tudjuk hívni rá a diplomást bért, minősülnie kell. Az, hogy mi művészeti iskola vagyunk, és nálunk nincs földrajz tanítás, nem számított. Le kellett bonyolítanunk az egészet óralátogatásostól, mindenestül, más iskolába bekérezkedve, hogy megfeleljünk a szabályoknak. Komolyan, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen.
Szóval, azt gondolom, a státusztörvény után hasonlóra készülhetünk. Mert sajnos nem sok esélyt látok arra, hogy elengedjék. A státusztörvény pedig tovább rontja majd az állami oktatás helyzetét, és nehéz látni, hogyan vonatkoztatják a törvény érvényesülését az oktatás más szereplőre, legyen az egyházi, vagy magán.
Az iskolánk összes infrastruktúráját, rezsijét, útiköltségeit, eszközigényét, háttérmunkáit a fenntartó alapítvány biztosítja, az állam mindehhez az iskolában dolgozók bérének 63%-ával járul hozzá nálunk. És ehhez képest központilag akarnak meghatározni alapvető dolgokat. Talán még azt is, hogy más munkáltatónál is köteleznék tanórákra a mi pedagógusainkat, hiszen rajzszakost már nagyítóval is alig találni a környéken. Hogy ezt jogilag hogy gondolják, vagy a finanszírozás ehhez hogyan kapcsolódik, nem tudni.
A rendszerváltás után kinyílt a lehetőség az iskolaalapításra. Aztán jött az egyházi iskolarendszer visszaállítása majd továbbépítése. És most ezt szeretnék visszagyömöszölni egy állam által minden elemében irányított és felügyelt rendszerbe. Vajon fog ez menni? Az egyházzal nyilván igen, hiszen az összefonódás olyan mértékű, hogy ott ez menni fog, de a többivel biztosan gond lesz. Ráadásul a magániskolák között vannak a magas tandíjas elitképzők, és ott vannak, ha nem is sokan, de a mienkhez hasonló, a társadalmi leszakadásban dolgozók is. Előbbinél azért igen erős lobbi van… hiszen ezeket az iskolákat az elit tudja megfizetni.
Na, de ez még nálunk csak egy szelete a munkának, a művészeti iskola, ott van még a tanoda, a szociális munka, a társadalmi vállalkozás, mind állami támogatás nélkül. A toldi modellel a FeTe állami programon belül még kapunk Toldra uniós támogatást, de ez is egyre inkább központosítottá válik. És Told mellett még ott a többi település is, ahol dolgozunk.
Ebben a munkában alapvetően fontos a biztonság, ami ebben az esetben a folyamatosságot jelenti. Világosan látszott már eddig is, minden felzárkóztatásra irányuló programban, hogy az időszakos hatások értelmetlen pénzkidobások csupán, a visszarendeződés gyors, és ha megint jött egy újabb lehetőség, nem lehetett folytatni, hanem előlről kellett kezdeni a munkát. Már, ha ugyanarra jött a lehetőség. Mert ez legtöbbször nem így volt. Hanem leginkább úgy, hogy jött egy másik terület, ami ebből a bonyolult problémahalmazból kikapható, és akkor azt fejlesztették. Egy évig. Vagy kettőig. Elképesztően sok pénz folyt így el, tényleges eredmény nélkül, és akkor a korrupcióról még nem is beszéltem.
A biztonságos működés fontos azok szempontjából, akiken segítünk. Akikkel elindultunk a tanult tehetetlenség ellen, akik már értik, tenni kell nekik is azért, hogy változzon a helyzet. Akikkel elhitettük, hogy van remény, bízzanak bennünk, segítünk egy új életstratégia felépítésében. Akiknek nem engedhetjük el a kezét. 17 falu, 1200 család.
Iszonyú felelősség ez. És nem tudunk ebben igazán előre tervezni. Nem látjuk az előre nem látható krízishelyzeteket, a politikai-gazdasági változásokat, melyek meghatározzák a leszakadók mindennapjait. Ki látta előre a Covid-ot? Még ma is hihetetlen számomra, hogy képesek voltunk helytállni, és mekkora forrásokat tudtunk mozgósítani a kríziskezelésre…
Mennyit tervezzen az ember erre a nem látható részre a költségvetésben? És ki gondolt az iszonyatos energiahelyzetre? Ami sokszorosára növelte a rezsi-kiadásainkat, de a benzináremelést is megszenvedtük. Ha nincs tartalékunk, elvéreztünk volna.
A biztonságos működés a munkatársi területen is fontos. Hogyan tudnánk megtartani a kollégákat, ebben a nagy kiégésfaktorú munkában, ha nem lehetnének biztosak abban, hogy jövőre is lesz munkájuk? Hogyan várhatnám el a kreatív és felelősségteljes munkavégzést, ha azt éreznék, hogy bármikor becsődölhet az alapítvány? 36 munkatárs, 36 család. Felelősség ez is.
Aztán itt van a folyamatosan bővülő, pénzt igénylő, a munkához nélkülözhetetlen, kapcsolódó terület. Könyvelés, informatikai háttér, biztosítások, törvényességi biztonságot nyújtó szolgáltatások, munkavédelem, javítások, stb. A társadalmi vállalkozás anyagszükséglete, a folyton emelkedő árakkal. Mennyit tervezzen az ember az inflációra?
A kiadás oldal is tele van kérdőjelekkel, és a bevétel is. Ami most a biztonságot adja, azok a támogatók. Folyamatosan figyeljük az utalókat, a folyamatosakat és az esetieket is. A hosszú távon elköteleződteket, és az alkalmanként visszatérőket. A rendszeres utalást visszamondókat, és a most felbukkanó újakat. Nehéz olyan mintázatot látni benne, ami biztos alap lehet a tervezésben, mert ezt is befolyásolja a mindenkori gazdasági helyzet. És minden utalás mögött egyedi történetek, elköteleződések vannak, mind mögött olyan ember, aki segíteni szeretne, empatikusan, akit megérint a munkánk, a gyermekszegénység ügye….de közben családja, cége, élete van, amiben nyilván nem a társadalmi szerepvállalás a prioritás. Az csak akkor megy, ha máshol stabil a helyzete.
De segítséget kapunk. És segítség minden. Az utalások, legyen az kis összegű, vagy nagyobb, az adományok, melyeket eljuttatnak hozzánk, a szolgáltatások, amivel segítenek, a lehetőségek, kapcsolódások keresése, ajánlása, vásárlások a társadalmi vállalkozásunk termékeiből, idő, figyelem, energia, amit bármilyen területen ránk, az ügyre fordítanak, és a megerősítés is, a javító szándékú javaslatokkal együtt.
Ezek tartanak minket a víz fölött, és furcsa, de valahogy, minden nehézség ellenére érzem az erőt, ami mellettünk van. És ami erőt ad nekünk is.
Köszönet érte.