Azt hiszem, valahol itt van a legfontosabb beavatkozási pont a generációs szegénységben. Az ismétlődő körökben, ahol ugyanazzal az életstratégiával, értékrenddel, életmóddal találkozhatunk. Vagyis azzal, amit a család átad a következő generációnak.
Erre kellene hatni, és ez a legnehezebb. Aki nem ismeri közelről, nyilván azt gondolhatja, az iskola elég…. aki tanul, az másképp gondolkodik majd. Az majd más életstratégiát épít.
De sajnos ez nem ilyen egyszerű. A tanulást megakasztja a család, kinél, mikor… Van, akivel elindulni is nehezebb, más nagy reményekkel indul, aztán az lassan kialszik, átveszi a helyét más. Hány ígéretesnek tűnő, jól induló gyerek esett vissza az évek alatt a környezetünkben! Sokáig azt hittem, ha a középiskola feléig eljut valaki, motiváltan, eredményesen, már nem lehet baj. De sajnos megdőlt ez is… hányszor kellett kimondanunk: ennyi volt. Ennyi volt a remény, a hit, az akarat, elengedte az esélyt, pedig már csak egy lépésnyire volt, mert valami fontosabb lett, valami, ami a családban “úgy szokott lenni”, ami ott tartotta, nem engedte lépni, nem engedte más lenni. Ami erősebb volt nálunk.
Igen, a családi közeg, a szülői minta. Pl. az anyáé, aki főállású anya volt mindig, nem tanult, nem volt iskolázott, sosem dolgozott, hozta azt a női szerepet, ami elfogadta a családon belüli erőszakot is, az alárendelődést, mert ő is ezt látta az anyjától, náluk ez volt a szokás. Vagy az állami gondozotté, aki ugyanúgy lemondott a gyerekeiről, mint ahogy róla is lemondott az anyja, ezt tudta átadni, a gyerekei pedig ezt ismétlik. Akinek az apja sosem dolgozott legális munkaviszonyban, és látni, hogy a fiai is ezt a megoldást választják. Aki visszaeső börtönviselt volt, ott könnyebben tért erre az útra a gyerek is, a jogkövető magatartás nem volt számára követendő minta. Ahol ütnek, ott ütni fog a következő generáció is. Ahol a szülőnek nincs pozitív iskolai élménye, kapcsolódása, ott nem lesz a gyereknek sem. Ahol a tanult tehetetlenség mélyen beépült, ott a gyerek is ebbe nő bele.
És ez van jelen a minden-mindennel összefüggés hálót alkotó rendszerében is. Ami fölöttük van, ők meg alatta, és nagyon nehéz rést ütni rajta, hogy elindulhassanak felfelé. Tetten érni mindenhol: a gyerekként elkezdett dohányzástól a fogápolás soha elő nem fordulásáig, a gyógyszerfüggőségektől a fel nem lelhető családtervezési tudatosságig, a tanuláshoz való viszonytól a pénzügyi tudatosság hiányáig, a következmények átgondolása nélküli életig, stb. A sor hosszú, az élet minden területére kiterjed, és mindenhol magában hordoz egy olyan viszonyulást, ami gátja az elmozdulásnak. Ami ott tart, ugyanabban, mint a szülőket, generációkon át. Ugyanott és ugyanúgy.
Persze nem tudom, milyen lenne, ha az iskolarendszer esélykiegyenlítő lenne, mert az igazság az, hogy annyira, hogy a generációs szegénységben élőknek is esélyt adjon, annyira sosem volt az. Az utóbbi tíz év pedig az oktatási szegregációval azt is eltüntette, amire esetleg még lehetett volna építeni valamit. Ami most van, az semmire sem elég. Az nem ad annyi tudást, amivel más út körvonalazódna a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek előtt.
És ha jó lenne az oktatás, akkor sem lenne már elég, mert a családi szocializáció erősebb. Így pedig csak erősíti a leszakadást. Azt hiszem, ez az egész azért alakult így, mert a generációs szegénység azt is jelenti, hogy generációk óta nem kaptak az oktatástól eleget. A probléma pedig halmozódott, a szőnyeg alá söpörve, ál-eredményeket hazudva, és ez folyik ma is.
Persze vannak kivételek, nekünk is van ilyen, de ez a generációs szegénységben élők arányához viszonyítva nagyon kevés. És engem mindig az izgatott, hogy tömegessé tehetők-e a változások? Nem véletlen az egyik tételmondatunk: nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet.
Ennyi év után már azt is látható számunkra, hol kell még az oktatáson kívül támogatást adni, hatni. Persze így sem borítékolható a siker, de esélyesebb. Ebben vannak a mi igazi sikertörténeteink is. Amikor a szülői viszonyulás is változik, és a mi hatásunk mellé jön egy valós szülői megerősítés is. Közülük kerülnek ki az érettségiig jutó, szakmát szerző, esetleg a felsőoktatásba is bekerülő támogatottjaink. A családi támogatás felépítése azonban hosszú, keserves munka.
Ahogy ezen az egészen gondolkodtam, furcsa párhuzam jutott eszembe. Hogy milyen mintázatokat ismétlünk az oktatásban is. Ami úgy tűnik, épp úgy béklyóban tart minket, mint a generációs szegénységben élő gyerekeket az átörökített szocializációs minta.
A héten kérdezte tőlem valaki, hogy van-e pótvizsga tananyagom kidolgozva alsóban, vizuális nevelésből. Visszakérdeztem: mert valaki osztályozóvizsgára bukik rajzból?! A válasz az volt, hogy nem, de ki kell dolgozni.
Próbáltam átgondolni, vajon mikor állhat elő ilyen helyzet? Ha valaki sokat hiányzik, és osztályozóvizsgát kell tennie? Vagy, ha nem csinálja a feladatot, amit órán kellene megoldani? Esetleg nincs felszerelése? Az a baj ezekkel az elgondolásokkal, hogy egyik sem a vizuális nevelés tantárgy körébe tartozik, ezért ezt ott jeggyel értékelni értelmetlen, hiszen az érdemjegynek az adott tantárgyi tudást kellene tükrözni. Sem a hiányzás, sem a feladatok megtagadása, sem a felszerelés nem az a kategória, amire az értékelésnek irányulnia kellene.
Erről aztán beszélgettünk a kollégákkal…. hogy tényleg, mit lehet tenni ott, ahol nem érdekli a családot sem az érdemjegy, sem a szaktanári figyelmeztetés, sem az osztályfőnöki. Vajon hány gyereknek tükröződnek ma a jegyeiben a magatartásuk, a tantárgyi tudás helyett?
A büntetés a megoldás? Az iskolarendőr? A buktatás? Vajon mikor ismerjük fel, hogy ezt a tekintélyelvű, “lesz itt rend” típusú oktatás nem hoz változást? Meddig ragaszkodunk a frontális oktatáshoz, és ahhoz az oktatásirányításhoz, ami kiradírozza a pedagógusok kreatív útkeresését a napi oktatásban, és végrehajtószerepbe kényszerít mindenkit?
Mikor látjuk be, hogy az a “rend”, ami kétszáz éve volt, az nem hozható vissza?
Szóval, nemcsak a generációs szegénységnek sajátja az ismétlődő minta, hanem azt hiszem, a magyar oktatásnak is. Csak míg a szegénységben épp az elmozdulást támogatnánk, és ezt gátolja sok minden, itt meg épp a visszafele húzás ellen kell küzdeni.
Pedig visszafele nem lehet forgatni a kereket… csikorog, és előbb utóbb elpattannak az azt mozgató kötelek.
A generációs szegénység elleni munkában van egy olyan elem, ami nélkülözhetetlen a változásokhoz: a közösség, a maga megerősítő, támogató hatásával. Mi erre építünk, és az elmozdulások azoknál érzékelhetők, akik a közösséghez kapcsolódnak. Az, hogy ez milyen mértékű, persze sok mindentől függ. De ebben van a kulcs, a jövő is.
Az oktatásban is lehetne közösségi erő… de ezt is rengeteg hatás amortizálja.
Talán, ha erre építenénk az iskolákban. A közösségekre. Ha a közösségi szemlélet áthatná az oktatást, mennyire más lehetne! Az iskolák is, a pedagógusok is, és az így felnövő gyerekek is.
Persze ehhez egy olyan világ kellene, amiben a közösség egy értelmezett fogalom. De nem a “velünk, vagy ellenünk” alapján. Egy olyan világ, ahol nem a megosztás erősítése a cél. Nem a közösségek szétzúzása, hanem azoknak az építése.
A generációs szegénységben élőknél a legfontosabb beavatkozási pont a szociális készségek fejlesztése. Azt látom, hogy a mai társadalom minden elemében ezért kiált. Az oktatás új mintázata lehetne ez, ha erre (is) fókuszálhatna. Talán az hozná meg a változást. Jó lenne ezen gondolkozni, ebben dolgozni.