Ha a kiégés-faktort fokozó tényezőket nézem ebben az egészben, azt kell, hogy mondjam, jó ideje nem a munkánk célcsoportjával kapcsolatban érzem ezt, hanem az ügy képviseletében. Abban, hogy minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerül a rendszerre olyan hatással lenni, ami esélyt hozhat, reményt, változást a leszakadóknak.
Hatástalan volt minden az iskolai szegregációval, vagy a gyermekvédelmi törvénnyel kapcsolatban is, hogy csak kettőt említsek. Szorgalmasan aláírok minden tiltakozást, figyelemfelkeltést, igyekszem minden riportban, és a közösségi médiában is jelezni a probléma bonyolultságát, és a felelősségeket is. Sok érdekvédelmet is képviselő szakmai csoportnak, hálózatnak tagja vagyok, de az innen induló nyomásgyakorlások is nagyon ritkán érnek el változásokat.
A megoldásokat nem kereső, a felelősséget hárító, a leszakadókat kiszorító törvényi intézkedések száma pedig egyre nő. Szóval, a kilátástalanság-érzés, ami a kiégést táplálja, leginkább innen erősödik bennem. Attól a megoldási lehetőségtől, ami strukturális átalakításokat feltételezne, egyre messzebb kerülünk.
Ebbe a sorba illik a szociális törvény módosítása is, ami a felelősségek tekintetében fogalmaz meg egy számomra teljesen értelmezhetetlen utat.
Egyik fiatal kollégám, aki nagyon tudatosan gondolkodik a rendszerek, folyamatok kapcsán, ha valamivel gond van nálunk, vagy túl sok a zavar, konfliktus, mindig javasolja, hogy térjünk vissza az alapértékek képviseletéhez: mit akarunk, mi a célunk? És innen nézve tekintsünk rá a problémára újra, és pozícionáljuk ehhez a megoldáskeresést.
Ez nagyon jól működő szemlélet. Szerintem működne állami szinten is. Az állam funkcióinak, működési céljainak szemszögéből. Mert ezek egyetemes, az emberi jogokra is építő célok, amelyeket mindig szem előtt kell tartani, ha egy élhető világot szeretnénk. Az esélyteremtés, a nehéz helyzetbe került emberek átsegítése a kríziseken feltétele ennek. Hiszen az állam gondoskodó szerepe nem vezethető ki a működésből.
Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű. Olyan szociális rendszerek kidolgozása, ami egyben segít és motivál is, nagyon nehéz. Számtalan emberi tényező, szocializációs minta, hatás befolyásolja. A segítés hamar elváróvá tesz, küzdünk ezzel rendesen mi is, de a pedagógiai és a hatósági eszközök egyéni problémára szabott rendszerében a változás menedzselhető.
Eredetileg a szociális szakma erre hivatott, de nálunk már ebben jóval több a hatósági szerep, mint a prevenciót jelentő segítő. És persze bejön itt egy kiégésfaktor is, a szakemberek részéről.
Az a legnehezebben érthető számomra, hogy akik ezt a törvényt megalkották, és az egyéni felelősséget első helyre teszik, hogy nem látják azt, hogy ezt a felelősségvállalást a sorsuk iránt azért veszítette el a leszakadásban érintettek csoportja, mert a rendszer nem kezelte időben a problémáikat. Nem ruházta fel őket az iskolarendszer megfelelő tudással, nem törődött senki a családi életstratégiákkal, amit szintén alapkészséghiányos szülők örökítenek át a szocializációs mintákkal, nem törődtek a pénzügyi tudatosság fejlesztésével, ami mára eladósította őket, sem a családtervezés számukra elérhető lehetőségeivel, sem azzal, hogy a feketezóna milyen túlélési lehetőségeket ad számukra. Sorolhatnám még ezt tovább, minden intézménytípusban ott vannak a hézagok, a működési hibák, és ma ez egy olyan rendszert alkot, amiben kódolva van a megoldásképtelenség.
Ám minden jelzés ellenére nem a rendszer vizsgálata történik, hanem a hibáztatás, a felelősség áthárítása az egyénre, családra, önkormányzatra. A sor végén van az állam… Pedig az ő felelőssége a kialakult helyzetben a legnagyobb.
És persze ebben az új rendszerben megint kiemelt szerep jut az egyházaknak. Itt is van egy pont, amivel számolni kellene. Azzal, hogy a karitász az nem szociális munka. A segítés, adományozás és az egyén fejlesztésére, helyzetbe hozására irányuló szociális munka nem azonos szakma. Sokszor írtam már erről, hogy a vallásosság az nem jelent feltétlen szakértelmet is. A szociális munka egy szakma, amit tanítanak az egyetemeken. Nem feltétele a vallásosság, bár, tudom, vannak egyházi felsőoktatási intézmények, ahol a kettő együtt jelenik meg, de a lényeg ott is a szakmán van.
Szóval, annyira gyomron vágott ez a törvény, hogy azóta is folyamatosan azon tipródok, ebben a rendszerben milyen stratégiát építhet fel egy ilyen segítő civil szervezet, mint amilyen az Igazgyöngy. A nehéz az, hogy bennünk a felelősségérzet sokkal nagyobb, mert a folyamatok részesei vagyunk, látjuk a családokat, gyerekeket, sorsokat, megoldhatatlan problémáikat. Látjuk a réseket, az állam működési hézagaiban eltűnő családokat, esélyeket. Próbáljuk betömni ezeket, de közben egyre nőnek és szilárdulnak a hézagok.
A héten egy délután jöttem vissza az alapítványhoz. Az ajtóban egy kolléganőm épp egy kérelem felvételt bonyolított, egy sovány asszony állt az ajtóban. Mikor megfordult, és meglátott, a nevemen szólított, és rögtön sírni kezdett. Próbáltam a megtört arcvonásokban keresni az ismerőst, de nem tudtam felidézni, honnan van meg. “Két év alatt eltemettem az uramat, és az én drága gyermekemet, 48 éves volt.”- sorolja zokogva. “87 ezer forintot kapok… azért jöttem, hátha itt segítenek.” Próbálom megnyugtatni, látom a szemében a kétségbeesést. Megölelem, igyekszem biztonságot sugallni. De belül én is vele sírok.
Órákig a hatása alatt voltam. És ő csak egy… mellette tömeges a beteg gyermekét ápoló, az idős,beteg, önellátásra képtelen szülőt gondozó, a sérült gyermekéről otthon gondoskodó, az egyedül maradt nyugdíjas, és mindazok, akik generációs szegénnyé váltak egy olyan rendszerben, ami soha nem volt képes szembenézni a probléma mélységével, és folyamatosan látszatindézkedésekkel próbálta a szőnyeg alá söpörni ezt az egészet.
És most oda söpri a felelősségét is. Lelketlenül.