860. A szegények kilátásai

860. A szegények kilátásai

860. A szegények kilátásai

A törvénymódosítási javaslat, amiben az állam kihátrál a “gondoskodó állam” szerepéből, a legrosszabbkor jön. Talán nem látszik, nem hallatszik el a döntéshozói szintre a leszakadók helyzete… vagy talán nem akarják meghallani. Amit meg nem bírnak nem meghallani, azt politikai síkra terelik, és vádolnak mindenkit, akit csak lehet. 

A neheze pedig még előttünk van. A leszakadásban érintett családoknak nincs tartaléka, és sokkal többnek, aki még épp a felszínen tudnak maradni, nincs annyi, amivel megnyugtatóan belevághatnak a télbe, a megnövekedett kiadásokkal.

Láttuk ezt már a beiskolázásoknál is, most pedig, ahogy a fűtés is beindult, és az árak is tovább emelkednek, tovább nőtt, és naponta nő a segítségért hozzánk fordulók száma. 

Szombaton a piacon voltam, az itteni húsboltok, valamivel olcsóbbak, mint a többi, a készlet pedig igazodik a vásárlókhoz: baromfiból a legtöbb a csirkefarhát, a szárny, a nyak, és disznóhúsból is nagy kupacban áll a nyesedék, a zsírnak való… 

Idős nő állt előttem a hosszú sorban. Három kiló csirkefarhátat kér, majd módosít két kilóra. Vesz még 10 csirkeszárnyat. “Majd a jövő hónapban disznóhúst veszek. Így szoktam, cserélgetve. Mindig van valami akciós…”-mondja nekem. Egy másik kérdezi a hentest, látva, hogy a “faros” egész csirkecomb akciós, 1050 Ft kilója. “Tessék mondani, öt belefér egy ezresbe?” “Próbálok kisebbeket keresni…”-mondja készségesen a hentes, és válogat az egyébként sem túl nagy húsdarabok között. Megméri. “1350. Négy fér bele.”. “Akkor nem kérem…. adjon egy kiló csirkenyakat. Főzök belőle toros káposztát. Az elég lesz mindenkinek.”

Az egyik, egyébként erősen szegregált iskolában beszélek az egyik pedagógussal. “Most már érezni, a gyerekeken is…” .mondja. “Ahogy kiveszik a tízórait, már kérdezik, lesz repeta? Hamar kifogy a kosár… láthatóan ennének még. Ebédkor pedig koppra kiürülnek a levesestálak is. Mert abból mindenki annyit szed, amennyit akar, míg van benne. Az nem kiadagolós, mint a második fogás, a tányéronkénti adagokkal.”

A pandémia előtt már volt egy pár évig forrásunk egy nemzetközi alapítványtól arra, hogy tízórai/uzsonna segítséget adjunk. Mert nem minden iskolában van mindkettő, és amikor az osztályban van, aki visz otthonról, a másik meg nem tud, az keserves helyzeteket teremt egy érző pedagógusnak. Egy uzsonna-lopás irányította rá erre a figyelmünket. Szóval akkor vásároltunk, eleinte csomagolt péksütit, később, mikor kevesebb volt a forrás, háztartási kekszet, nagy kiszerelésben, és odaadtuk azoknak a tanítóknak, akiknek az osztályában voltak érintett gyerekek. Hogy valami jusson mindenkinek. Eltették a szekrénybe, és adtak a gyerekeknek. Aztán szóltak, mikor elfogyott. Most újra keresnünk kell erre forrást. Mert az éhes gyerek nem tud figyelni.

Igazából fogalmam sincs, hogy tudnak ezek a családok lépést tartani az árakkal… Eddig egy nagybevásárlás két-három hétig kitartott, utána szűkösebb volt, de most egy hétre sem elég. 

És még itt a fűtés is. Már látni embereket a biciklikre pakolt nyers ágakkal, sarjakkal az utcán, a határban….A családok egy szobába pakoltak újra, telente ez egyébként is általános volt. Egy kályha van. Ezzel fűtenek, és a legtöbb helyen ezen is főznek, ezen melegítik a vizet is. 

A kályhákban pedig minden elég. A ruha, cipők, a szemét…közte a zöld nyesedékek. 

Nemrég lomtalanítottunk az alapítványnál. Valakitől valamikor kaptunk pár szivacsot, ágy méretűt, nem matracot, csak szivacsot…de nem tudtuk továbbadni, ágykeret nélkül a matracokat sem lehet, túl hamar leamortizálódnak, ami meg nekünk kell az önkéntes szálláshelyre, arra már vannak masszív matracaink. Szóval, ott maradtak, a raktárban. Még szeptember volt, de az egyik kollégánk a társadalmi vállalkozásból jelezte, szívesen elvinné fűteni, jó lenne majd.

Na, ilyenkor az ember elég erős dilemma előtt áll. Mert a szivacs elégetése környezetkárosító… persze a ruha, cipő, hungarocell, gumi is az… De meleget ad. Pontosan tudjuk azt is, hogy ezek az anyagok a hirtelen nagy hőhatás miatt mennyire rövidítik a kályhacsövek, pléhkályhák élettartamát. És azt is tudjuk, hogy ezekkel tüzelnek, mert fa nincs, és ha lenne is, túl drága.  

De ha mi is effélét adunk, ha ezt támogatjuk, akkor mikor tudunk valami utat mutatni a környezetkárosító hatások ellen? Emlékszem, mennyire ki voltam akadva pár éve, mikor egy közeli pelenkagyár a selejteket odaadta a tüzelni a dolgozóknak…nem kis mennyiségben. Mert ez veszélyes hulladék.  

Hányszor kényszerülünk ilyen döntésekre! Megoldani mostani kríziseket, de úgy, hogy azok a jövőt ne kockáztassák. Követezetesen kitartani adományozási elvek mellett, amelyeket most megint felülír a kényszer. 

Mert most kényszer van. A túlélés kényszere.

Nagyon nehéz jó döntéseket hozni. 

Azoknak, akik a törvénymódosítási javaslatot kidolgozták, nekik nincsenek ilyen dilemmáik. Ők csak az egyén hibáztatásáig jutnak. Hiszen mindenki annyit ér, amennyije van. Ha nincs semmije, csak kolonc. Magára vessen. 

Csak az a baj, hogy a szegénységből kitörés kapujának kulcsai mindig az államnál vannak. Ezeket pedig jó ideje zárva tartja előttük. 

Most pedig a kulcsot is messzire hajítja. 

Mert itt nem a gyerek számít. Vagyis nem ezek a gyerekek. Pedig ők nem tehetnek arról, hova születnek. Azonban az, hogy milyen esélyt kapnak, milyen segítséget, az nemcsak az ő jövőjüket határozza meg, hanem mindannyiunkét. 

A gyerek esélyteremtése nem értelmezhető önmagában. Mert családban élnek, és azokkal a hatásokkal lehet elérni valamit, amelyek azt is megérintik. A nyomorúság újratermelődését csak komplex hatásokkal lehet mérsékelni. Ebből az oktatás már kihátrált az iskolai szegregáció legalizálásával, most a szociális terület kihátrálása következik.

Facebook Comments