Nemrég néhányan egy beszélgetésen voltak tőlünk, afféle példaadó, a nehézségekkel sikeresen megbírkózó emberrel találkozhattak, az ő életéről, küzdelmeiről beszélgethettek.
Persze óhatatlan, hogy ilyenkor próbálnak párhuzamot vonni az életükkel, vajon nekik is sikerült volna? Ha….
Na igen, ez a “ha”. Ami hiányzott náluk, így ők maradtak ott és úgy. Vagy mások lettek, bizonyos viszonyulásokban, de nagyot nem tudtak lépni. Beszélgettünk még erről, és pontosan megerősítették, amit mindig hangoztatok. Azt, hogy a legfontosabb, ki, milyen minták között nő fel. Mit kap otthonról, mit örökít át a család? Mert ez határozza meg azt is, mennyire tud élni a lehetőségekkel. Mennyire ismétli meg a szülei sorsát, miben lesz más az élete? Mitől lesz ereje, ha lesz, hogy más életutat építsen fel?
Az iskola? Most ezt egyre kevésbé tudom értelmezni. Az iskolarendszer ma nem esélykiegyenlítő. Egészen biztos vagyok abban, hogy így, ahogy ma működik, így nem tud a tömeges változáshoz muníciót adni.
Nagyon tanulságos hallgatni ezeket az asszonyokat. És öröm is, mert határozott véleményük van, amit alá is támasztanak.
Sokszor írtam már le, különböző megközelítésben, hogy a szegénység szintjeit nagyon fontos figyelembe venni, amikor véleményt formálunk. Mert nagyon nem mindegy, hogy mennyire mélyről indul valaki. Hogy volt-e pl. legális munkája a szülőnek, vagy sem. Alapvető viszonyulás ez a rendszerességhez, felelősséghez, tervezéshez. Így a tanuláshoz és a pénzhez is. Ha nem legális, alkalmi (fekete)munka, az is más, és az is, ha mindez egyértelműen a bűnözéshez kötődik.
Ahol munkaviszonyban dolgozik a szülő, egyértelműen más lesz a gyerekek viszonyulása is.
Aztán itt van az iskolázottság. Hány osztálya van, meddig jutott az iskolában? Ahol szakmája van a szülőnek, és abban dolgozik, az egy újabb szint. Mert a szakma, az több tanulást jelent. Szakértelmet, plusz tudást valamihez.
Ahol olvasott a szülő, ott a gyerek is másképp viszonyul az olvasáshoz. A tudáshoz, az információkhoz. A lehetőségekhez.
Akikkel beszélgettem erről, ők mind nagyon mélyről indultak. A gyermekkori megtapasztalásaik mélyen beégtek a tudatukba. “Én annyit szenvedtem gyerekkoromban, hogy megfogadtam, az én gyerekeim nem fognak. Mindent meg fogok adni nekik, hogy ne érezzék azt, amit én éreztem.”-meséli egyikük.
Aztán mesél a gyerekkoráról. Hogy csecsemőként állami gondozásba került, és később az apja, meg a mostohaanyja kivitte. Az apja alkoholista volt. A mostohaanyja sem anyaként bánt vele. Mesélte, hogy mennyit éhezett. Hogy nem volt ruhája, néha kapott valakitől használtat, sokszor nagyobbat, mint amilyen mérete neki volt. És mindig tartani akarta, amit az iskolában az egyik tanára mondott neki: nem baj, ha foltozott a ruha, csak piszkos ne legyen. Hát kimosta. Azt az egyet is. Tíz évesen is, rendszeresen. Kicsavarta, teregette, de nem száradt meg, muszáj volt felvennie másnap, ha iskolába akart menni. Sokszor vizes ruhában ment. Akkor is, ha hideg volt. A tanára észrevette, aztán kapott tőle ruhát néha. Hogy ne fázzon meg. Neki ennyi jutott. Nélkülözés, verés, megalázás. Ahogy hallgatom, azt kell mondjam, az is csoda, hogy ő most így, itt van. Ki bírt volna normális lenni ilyen gyerekkor után?
Átveszi a szót a másik asszony. “Én más lettem, mint a szüleim. Anyám csak szülte egymás után a gyereket. Rám, mert én gondoztam, neveltem őket. Mondjuk arra jó volt, hogy megtanultam….de sokszor eszembe jut, lehet, ezért nincs annyi türelmem az enyémekhez? Mert gyerekként annyira elegem volt ebből? Tanulás? Ugyan…! Dolgozni, napszámba menni, az volt a fontos. Semmi más. Pénzt keresni nekik. Kimaradtam már az általánosból is. Felnőtt fejjel már tudtam, mit veszítettem. Ilyenkor már nagyon nehéz ám. De a gyerekeimben bízok. Hogy legalább egy közülük majd többre viszi. Talán még egyetemet is végezhet. Ezt szeretném.”
Morfondírozunk még azon, mi kell a karrierhez. “Akarat, és kitartás is”-mondják. De leginkább az, hogy otthonról kap-e biztatást valaki. Ebben egyetértenek. Aztán feljön az is, hogy hol van a határ, a saját gyerekükkel kapcsolatban, mert nem akarnak olyan sorsot nekik, mint az övéké volt, ám ez könnyen átcsap kényeztetésbe, hogy erőn felül mindent megadnak nekik. Mondják, hogy nem jó ez, de közben érezni: erősebb az, amit átéltek gyerekként. Az győz. Akkor is, ha tudják, hogy nem jó így.
Ők ebben mások. Más eddig sem jut el. Olyan szülő lesz, mint amilyen neki volt.
Nem érzem, hogy a saját életük kudarcaiért a gyerekkorukat okolnák, és ez, mint egy kibúvó jelenne meg náluk. Sokkal inkább érzem, micsoda megnyomorított életük volt, és pontosan tudják, hogy gyerekként nem volt esélyük. Semmire. Nekik nem volt kibe kapaszkodni.
Azzal zártam a beszélgetést, hogy, bár tizenkét éve dolgozunk már a faluban, és annyi mindent tudok már az életükről, még mindig nem tudok mindent. Bár találkozunk, bejáratosak vagyunk hozzájuk, átlátjuk a családokat, a történetiségükkel, az élethelyzeteikkel, de még mindig rengeteg titok lappang… amit érteni kellene. Bólogattak.
Ebben a munkában megtanultam figyelni. Mert mindennek mögé kell nézni, és érteni, mi, miért alakult úgy, ahogy. Így lehet csak folyamatokban gondolkodni, és látni, mikor, hol lehetne, hol kellene beavatkozni. És így pontosan látszik így az is, hogy az iskola önmagában nem elég. Hogy kell foglalkozni a szülői generációval is. Azokkal, akiket megfosztottak a gyerekkoruktól.
És azt is megértettem, hogy a “bezzeg én” vagy “bezzeg ő” kezdetű sikerek történetei mögött mindig egy olyan háttér van, ami adott valami kapaszkodót.
Azért kell dolgoznunk, hogy minden gyerek mögött legyen ilyen.