Egy bő hétig távol voltam, próbáltam kicsit kikapcsolni, töltődni. Aztán visszacsöppentem a munkába, abba, amit az élet bizonytalanabb felén élők támogatásáért végzünk. Bár ez nem is jó kifejezés, hiszen csak egy részük bizonytalan a saját jövőjével kapcsolatban, nagyobb részük abban a megszokott bizonytalanságban él generációk óta, amelyben esélytelenek egy másfajta életstratégiára.
Azonban egy hét alatt is sokat változott a helyzet, és nem a biztonság, hanem a bizonytalanság irányába. Ez pedig megrengeti azoknak az életét, akik eddig hittek abban az egyszerű feltevésben, hogyha dolgoznak, akkor kiszámíthatóan tervezhetik a jövőjüket. És tovább nehezíti azoknak az életét is, akik eddig hittek a gondoskodó államban.
Nézzünk pár dolgot, ami ez idő alatt történt, és ezt erősíti, amit itt írtam.
Egy hét alatt látványosan feljebb kúsztak az árak. Megállíthatatlanul drágul minden, az élelmiszerek is.
Egy hét alatt látványos hiány mutatkozott errefelé a gázpalackokkal kapcsolatban. Az árak itt is emelkedtek, van, ahol 8 ezerbe is kerül, de a nagyobb baj, hogy nincs, ha érkezik, nagyon hamar elfogy. Mi sok családnak segítünk a palackcserében, magában a folyamatban, mert a faluban nincs rá lehetőség, de a nagyobb településeken is sokszor több helyen is sikertelen a próbálkozás még nekünk is, akik autóval könnyebben mozgunk az árusítóhelyek között.
Egy hét alatt errefelé több helyen csak feliratkozni lehetett a tűzifára a szerencséseknek, akiknek van annyi tartalékuk, hogy tudnának venni. Ha lenne. Van, ahol csak nyárfát tudnak ígérni.
Egy hét alatt megtudtuk, hogy szombattól az alapítványi autókba is drágábban tankolhatunk. Ez biztosan azzal jár majd, hogy nem tudunk annyit mozogni, a felkereső jellegű szolgáltatásainkat mérsékelni kell. Ami abszurd, hiszen a megélhetési nehézségek miatt egyre többen fordulnak hozzánk, miközben a segítő szolgáltatásaink fenntartási költségei nagyban növekednek. Szóval, többet kellene segíteni, de közben vissza kell fogni a működési költségeket. Fogalmam sincs, mennyit tudunk ésszerűsíteni, költséghatékonyságra törekedtünk eddig is.
Egy hét alatt sok kérés futott be (minimum napi tíz), amelyben a beiskolázáshoz kérnek segítséget családok. Jött kérés más civil szervezetektől is, ez minden évben előfordul, nem tudjuk megértetni, hogy mi nem továbbosztó ernyőszervezet vagyunk, a mi célcsoportunk nem más segítő szervezet, hanem a kapcsolatrendszerünkben lévő, hátrányos helyzetű gyerekek és családjaik. Mi is adományt gyűjtünk ennek fedezésére, ajánljuk, hogy tegyenek így ők is.
Egy hét alatt megtuduk, hogy az iskolákban fel kell mérni a fatüzelésű fűtés feltételeit. Egyelőre fogalmam sincs, ez hogy fog hatni a mi művészetoktatási munkánkra, hiszen délutánonként mi is az általános iskolák épületeiben vagyunk, fizetve a fenntartási költségeket. Ezt különben sosem tudtam megérteni, hogy miközben OM számmal rendelkező, tehát az oktatási rendszer részeként működő iskola vagyunk, ahol a bérek egy részére kapunk állami támogatást is, miért kell fizetnünk az iskolaépületek használatáért. Miközben ugyanazokat a gyerekeket tanítjuk, ráadásul 70%-ban a hátrányos helyzetűeknek adunk fejlesztést. Abszurd egy helyzet, főleg, ha hozzáteszem azt a sok egyéb segítséget, amit átadunk az iskoláknak, könyveket, játékokat, rajzfelszereléseket, digitális eszközöket, bútorokat, kulturális programokat, kirándulásokat, stb., hogy közösen, minél hatékonyabban dolgozhassunk a közös gyerekekért.
No meg ott vannak az alapítványi épületeink. A központi iroda Berettyóújfaluban, és a közösségi épületek Toldon, a közösségi tereink, a társadalmi vállalkozás műhelyei, a tanodánk. Ezekben a toldi épületekben is gázzal fűtünk most már, és a villamosenergia felhasználás is sok segítő tevékenység nélkülözhetetlen része, pl. a szalmabrikettáló is árammal működik, feltehetően az előttünk álló télen sokat kell majd használnunk. Még kalkulálni sem tudunk, mibe kerül majd a működtetése.
Azt kétlem, hogy az állam nagyobb figyelemmel lesz majd a leszakadókra. A szociális tűzifa, a népkonyha, a beiskolázási- , és lakhatási támogatások eddig segítették a túlélést. Előre nem tudtak lépni, de túlélték. Vajon emelnek most ezeken a ráfordításokon? Erről nem sokat hallani a tervezésekben. “Dolgozzanak többet…” Egyszerű a mondat, de a valóságban nem ennyi…mert munkalehetőség a nem mobilis családoknak nem igazán van. Most, hogy keresünk új munkatársakat azok helyére, akiktől megváltunk, sokakkal beszélek. Van, aki hét éve van közmunkán, azóta hitegetik, hogy megkapja majd a minimálbéres foglalkoztatás lehetőséget, de nem történik semmi. És vannak, akik életkoruknál fogva nem dolgozhatnak így sem, de olyan élethelyzetben vannak, családtagjaik gondozása miatt, hogy nem tudnak távol munkát vállalni. Helyben pedig nincs semmi.
A bizonytalanság erős bennem is, miközben tudom, biztonságot kellene sugallnom a kollégáim és a támogatottjaink felé is. Mert mindenkinek nehezebb lesz, a támogatóinknak is. Vajon hányan lesznek képesek mellénk állni, mellettünk maradni? Hányan szegényednek el úgy, hogy támogatásra már nem futja, bármennyire szeretnék, bármennyire szolidárisak?
A társadalmi vállalkozásunk fenntartása attól függ, el tudjuk-e adni a termékeinket. Úgy néz ki, a városmajori utcai bolt, ahol a mi termékeink is kaphatók, új bérlőt talált, legalább erre tudunk építeni majd. De lesz-e vásárlóerő az egyre nehezedő helyzetben?
Egyben biztosak lehetünk. Hogy augusztus 20-án meglesz az ebben a gazdasági helyzetben számomra értelmezhetetlen tűzijáték, feltételezem, a tavalyihoz hasonló giccses, magyarkodó, és nagyon drága külsőségekkel. Hogy a döntéshozói szándék szerint érezzük mindannyian azt a bizonyos nemzeti érzést, amit én speciel nem ebben élek meg.
Mert én Magyarországból egy másik szeletet látok. A nyomorúság, az esélytelenség szeletét. Ebben pedig nehéz lesz (augusztus 20-án is) azt érezni, hogy a nemzet részei vagyunk. Mi, mindannyian.