Vannak, akik azt gondolják, tizenkét év után, mióta próbáljuk megérteni és elmozdítani a generációs szegénységben élő családokat, már sokkal előrébb kellene tartanunk. És bizonyára rosszul csináljuk, ha még mindig nincs bolt a kis faluban, ha nem tudjuk felvenni a harcot a fekete kereskedelemmel, ha nem művel mindenki kiskertet, nem szavaz politikai tudatossággal, no meg, még mindig támogatásra szorul a foglalkoztatást felvállaló társadalmi vállalkozásunk is.
Van, aki csak messziről gondolja ezt, elméletben tudja a megoldást, de sosem dolgozott ilyen terepen. Más azt mondja, ő is ebben dolgozik, és ő már sokkal sikeresebb, de az ő modelljét nem látni, nem lehet tudni róla semmit. Itt meg is reked az egész, mert ha összevethetetlen a kiindulási pont, nincs értelme a leminősítő véleménynek.
Pedig a kiindulási pont nagyon lényeges. Sokat írtam már arról, milyen fontos nézni a különböző szinteket a szegénységben, azokkal a mindent befolyásoló szocializációs mintákkal együtt, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Amiben ott van a probléma beágyazódása, történetisége, az, hogy tanult-e az illető, vagy alapkészséghiányos, esetleg analfabéta, milyenek az önfenntartási képességei, milyen szintű az eladósodása, vagy mennyire érintett a fekete zónában, egyáltalán, miféle életstratégiában gondolkodik, és milyen lehetőségeket ér el a változáshoz.
Annyi “tutira” működő kezdeményezést láttam már mióta ezt csinálom, de tartós beépülést, olyat, ami külső segítséget már nem igényel, és mégis működik, olyat nem igazán. És ami mégis így mutatkozik, az mindig úgy kommunikált, mint ami megoldást adna mindenhol, aztán kiderül, hogy ők “nem olyan mélyen levő családokkal” dolgoznak. Így ők nem is hozzák be a probléma minden elemét a fejlesztésbe, ezért velük könnyebb az eredményt is felmutatni.
Azt is megtanultam ebben a munkában, hogy ezt nem lehet siettetni. Ha valaki most hirtelen egy óriási összeget adna erre, akkor sem hiszem, hogy gyorsítani lehetne. A beépüléshez ugyanis idő kell, a szocializációs minták generációkon át rögzítették a túlélési stratégiákat, az életet szervező szokásokat, viszonyulásokat, számukra fontos értékeket. Amit ráadásul folyamatosan újabb és újabb hatások érnek, a változó társadalmi közegből. Sajnos most olyanok, amelyek nem támogatják a változások iránti igényt. Gyorsítani akkor lehetne, ha a rendszerszintű akadályok elgördülnének, de erre most semmi esély.
Biztosan sokféle út van, én továbbra is a közösségben hiszek, abban, hogyha egy kritikus szintet elér egy közös érték-, és szabályrendszerhez igazodás, ha a közösség kitermeli a maga kulcsembereit, a kapcsolódási pontokat, akkor ez olyan erő lesz, ami képes egy sodorvonalat képezni a település életében. Olyan sodorvonalat, ami előre viszi őket, és idővel meghatározóvá válhat azok számára is, akik ezen a vonalon kívül vannak.
Amikor elkezdtük ezt, világosan látszott, hogy a településen nincs közösség. Csoportok voltak, akik szemben álltak egymással, pl. cigány-nem cigány, romungro-oláh cigány, betelepülő-őslakos, önfenntartási képességekkel bírók-és ennek híjával élők, és ezt még tovább fokozták az egymás nyomorúságán élősködés viszonylatai, no meg a nagycsaládokon belül is időnként fellángoló érdekellentétek.
Akkor elképzelhetetlen volt bármi, ami mentén egy vonalra került volna pár család. A közösségszervező munka, ami felkereső jellegű szolgáltatással indult, majd mindenféle lehetőség (pl. internetpont biztosítása, kulturális események, hímzés beindítása) szervezésével próbálta legalább egy térben összehozni az embereket, lassan kezdte mutatni az eredményeket.
Egyre stabilabb mag alakult ki, akikre lehetett számítani, de mindig, minden tőlünk indult. Az ötlet és a szervezés is. Aztán lassan eljutottunk odáig, hogy tőlük is jöttek ötletek. Ezzel elindíthattunk egy másik folyamatot, melyben a szervezési munka megtanulása is sorra került. Pályázatírás, pénzügyi tervezés, telefonos megbeszélések, megrendelések, elszámolások, stb. Kulcsemberek, akik cserélődtek ugyan, de mindannyian tudást kaptak a munka során.
Ma már egy sor olyan, a közösséghez kapcsolható szervezési feladatot képesek vinni, ami mutatja, hogy jó úton járunk.
Az olyan események az igaziak, amelyek nélkülünk indulnak el. Persze beállunk mögé, hiszen a feltételek biztosításában még ott kell lennünk, de nem mi találjuk ki, gondoljuk végig, szervezünk bármit, hanem ők. Volt már ilyen pl. a települési szemétszedési akció, vannak a falunapnak is ilyen elemei, vagy itt a jerusálema tánc megtanulása is.
Ebben az volt a gyönyörű, hogy aki az ötletet elindította, ő egyébként (még) nem is vesz részt az asszonyközösségi foglalkozásainkon, de a tavalyi falunap kapcsán közelebb kerültünk egymáshoz, és ez alapja lehetett az ötlet kibontakozásának. Nagy üzenete van ennek, hiszen ő a polgármester felesége. A szervezést ő vállalta, és partnerekre talált az asszonyok között. Mi is mögé álltunk persze a mi erőforrásainkkal. Ősszel pár hétvégén próbáltunk, de az időjárás miatt felfüggesztettük, és tavasszal kezdtük újra. Nincs ugyanis akkora belső tér a faluban, ahol gyakorolhattunk volna.
Közben persze voltak kiesők, lettek újak is, de végül is egy 20 fős csapat tegnap a főpróbán pontot tett a gyakorlásra, és a jövő héten videóra is tudjuk majd venni a produkciót, a FeTe program videósaival, drónnal is. Kicsit megcsúsztunk ugyan az üzenetével, mert a járványról már kevesebb szó esik, de itt most nem is ez a lényeg.
Hanem az, hogy közösen, egy célért, egy élményért, egy üzenetvállalásért képesek voltak együtt erőfeszítést tenni. És én iszonyúan büszke vagyok rájuk.
Az ilyen élmények erősítik meg a közösséget. Ezeket kell támogatni, hogy majd ezek mentén szükségletté váljon a közösségi érdek. Amikor értelmezhetővé válik a másik problémája, és ezekre ők maguk találnak majd megoldásokat. Amikor mindenki érti majd, hogy a település élhetővé tételében neki is felelőssége van. Aki pedig nem érti, mert bizonyára mindig lesz ilyen, annak is el kell fogadnia a közösség közös szabályait, akaratát.
Ez az, amit az Igazgyöngyben szeretnénk, ez a mi víziónk. Az, hogy ne legyen ránk szükség. Hogy a közösség képes legyen megszervezni önmagát. Hogy élhető legyen ez a kis falu. Ehhez kell feltételeket biztosítanunk, erősítve az ebbe az irányba mutató folyamatokat, és megpróbálni megnehezíteni az ezt rombolókat.
És ez egy lassú folyamat. De eddig még úgy tűnik, nem fogtunk mellé, hogy ezen az úton indultunk el.