Biztosan én vagyok rosszul összerakva, de még mindig azt látom és kapom indoklásként évek óta, minden felzárkóztatási program kapcsán, ha jelzem az elcsúszott fókuszt, hogy “nem az olyan mélyen levőkre irányul a program”. Vagy pl. “ott kell segíteni, ahol van fogadókészség.” Ahol “nem annyira alacsonyak az önfenntartási képességek.”
Értem én, hiszen onnan jöhet sikeres indikátor-teljesülés, attól, aki akar. Akivel kevesebb a probléma. Mióta ebben dolgozok, mondom, hogy az intézményrendszeren át szerveződő felzárkóztatási programokba kódolva van, hogy nem nyúlnak le a probléma mélyéig, hanem általánosítva azokat az eredményeket állítják be a teljes leszakadó társadalmi csoportra vonatkozónak, akik az egésznek a tetején, a felszínén vannak. Akik a feléjük nyújtott kezet elfogadják, és képesek megkapaszkodni benne. Mert nekik nem kell akkorát lépni, esetükben csak egy-két kisebb lépcsőfokkal kell számolni.
És ez mindenkinek jó. A finanszírozónak, legyen az állam, vagy az unió, a benne dolgozónak, hiszen sikeres a projekt, és annak a rétegnek is, aki segítséget kapott.
De ez csak a felszín. Alatta egy óriási tömeg van, aki “nem fogadókész”, aki nem egy-két, hanem sok lépcsővel lejjebb van, akik elvesztették az “akarás” képességét is. Akiket generációk óta magukra hagyott a rendszer, és a kudarcos próbálkozások oka is mindig az volt, hogy a felszín sikereivel próbálták elfedni a problémát. Akik azóta is olyan túlélési stratégiákat építenek fel, amit a rendszer hagy nekik, de ami egyre nagyobb kockázatot jelent mindannyiunk számára.
Valami nem stimmel azt hiszem abban sem, hogy a felzárkóztatásban az unió mire ad támogatást. Mert lehet, hogy a 21.századi Európában igen, de a hazai leszakadásban nem értelmezhetők azok a pontok, vagy nem úgy, amelyek szerint a támogatásokat lehívják. Nem a valós helyzetre reagálnak ugyanis, és ezért figyelmen kívül maradnak a legnehezebb helyzetben élők, akik generációk óta ugyanazokat a nyomorúságos köröket futják.
Ahhoz pl. , hogy a lakhatási szegénység orvosolható legyen, iszonyú sok pénz kellene. A múltkori facebook posztom- számomra is meglepő módon- a kerti wc-kel kapcsolatban úgy tűnt, olyan területre mutatott rá, amit mintha nem tudtak volna sokan. Hogy nagyon sok házban nincs az épületen belül wc. Nyilván ott, ahol nincs bevezetve a víz, ez logikus, de sok házban akkor sincs, ha a vízhálózatra rácsatlakoztak.
Persze látom én is az erre vonatkozó statisztikákat, de, bár lehet azért, mert én ebben dolgozok, számomra túl alacsonyak az ezekben olvasható számok.
A vízbekötésre pedig, mint írtam talán már itt is, a legtöbb család esélytelen. Hiába adják a mérőórát ingyen, a felszereléséig vezető út 250 ezer Ft, és ez csak az udvari csapot jelenti. Ők biztosan nem tudják felvenni azokat a lakásfelújítási támogatásokat, melyeket a jobb társadalmi státuszúak elérnek, mert egy sor kritériumnak nem felelnek meg. Ezek a kritériumok pedig abban a problémahalmazban gyökereznek, melyeket generációk óta magukkal cipelnek.
A házak pedig, ahol élnek, rémes állapotban vannak. Sokban nincs hely a fürdőszoba, wc kialakításának sem, vagy előtte olyan munkálatok kellenének, mint a falak megerősítése, a tető megjavítása, stb. De tegyük fel, valami csoda folytán egyszer csak lenne erre is pénz. A sikerben akkor is van még egy kockázat: az önfenntartási képességek hiánya. Ami könnyen leamortizálja azokat a javakat, amit támogatásként megkapnak, amiért nem kell nekik erőfeszítést tenni. A tanult tehetetlenség ugyanis beépült az életstratégiába. Ami jár, az jár. Azért nem kell megdolgozni, azt nem kell különösebben megbecsülni. Szóval, megint a szociális mintáknál vagyunk, ami az egész problémamegoldásban szerintem a kulcskérdés.
Lehetne ebben is egy fokozatosságot tartó, önfenntartási képességeket fejlesztő, saját tulajdont értékként kezelő, felelősséget kiépítő programot felépíteni, és erre fordítani a támogatásokat. Igaz, ez biztosan kormányokon átívelő program lenne, hiszen a fizikai feltételek mellé társítani kellene egy hosszabb távú fejlesztést is, amiben az “akarás” képessége felépíthető, de talán pont a lakhatással kezdve sikeres lehet. Hiszen mindenki szeretne jobb körülmények között élni.
De ott van a képzések kérdésköre is. Ez is a felzárkóztató programok része. Most egy összefoglaló kapcsán végignéztük, miféle képzési lehetőségek érték el ezt a társadalmi csoportot a kapcsolatrendszerünkben, és annak milyen hatékonysága volt.
Mi is végigmentünk ezeken az állomásokon, mikor az elején még nem volt ennyi tapasztalatunk. Volt felmérés a tudásszintről, képességekről, volt az analfabetizmus felszámolására irányuló képzésünk, kétszer a digitális készségek fejlesztésére irányuló, no meg munkavállalói készségek megerősítése is, hogyan keressünk munkát, mit tartalmazzon a motivációs levél, önéletrajz. Volt tanfolyamunk asztalosipari munkákra. Ez mind a munkánk első öt évében. Ezért nem kaptak bért a résztvevők, de ennek ellenére sokakat tudtunk bevonni. Ha most megnézem, milyen változást hozott az életükben, akkor azt kell mondanom, nem sokat. Sokkal többet jelentett a foglalkoztatásba ágyazva mindez, amikor a társadalmi vállalkozásban a munkához kapcsoltuk a fejlesztéseket.
Megnéztük a közmunkaprogramokhoz kapcsolt állami képzések hasznosulását is, ezekért jellemzően pénzt is kaptak. Sokféle volt, targoncavezető, motorosfűrész-kezelő, informatikai, eladó, kőműves, biztonsági őr, állattenyésztő, kisgyermekgondozó, no meg ott volt a több körös állami kompetenciafejlesztő, aztán a legutóbbi, amit már a korrupció hatott át…. Ha azt nézem, mit jelentett azoknak az életében, akik elvégezték, azt kell mondjam, nem sokat. Ugyanott vannak, ugyanúgy a közmunkában.
A bevonódás motivációját a kapott pénz adta, és mindegyiknél a jelenlét volt a legfontosabb, ahol hibádzott, ott is inkább kiegészítették az adminisztrációban, hogy a program indikátorai teljesüljenek. Egyik tanfolyam sem adott annyit, hogy az az életükben változást hozzon.
Nyilván nem általánosítok. Biztosan vannak, akik raktak falat is, a kőműves tanfolyamon. Vagy kellett valamit tudni máshol az informatikában is, nem mindenhol zárták közepes bizonyítvánnyal az alapkészséghiányos fiatalok, akik az általános iskolában sajátos nevelési igényűek voltak. Olyan is biztosan van, aki ezzel el tudott helyezkedni. Azok közül, akik “nem olyan mélyen” vannak. De akiknek a leszakadása több lépcsős, náluk nem hozott változást, pedig iszonyúan sok pénz ment és megy el ezekre.
Persze, ha lenne egy valós bemeneti mérés. Ha lenne utánkövetés… munkahely, lehetőség. Ha át lenne gondolva, összehangolva, megnézve, hogy mit tudnak ezekkel a tanfolyamokkal kezdeni. Ha lenne módszertan arra, hogy alapkészséghiányos felnőtteket hogyan lehet jól képezni. Ha lenne térségi tervezés, mindenben, beleértve az általános iskolai oktatást is. Mert ott dől el minden, onnan érkeznek behozhatatlan hátránnyal a középiskolákba, és esnek ki, szakmatanulás nélkül. Akkor is, ha most havi 80 ezer Ft-ot fizetnek a diákoknak a gyakorlati félévért, ha bejárnak. Mert az oktatás módszertana, hatása ettől nem változik. A bevonódás motivációját megadja a pénz…de vajon a tanulásét is? Az “akarás képességével” tud valamit kezdeni? Kétségeim vannak ezzel kapcsolatban.
És persze az is ott van, ha szembenéznénk végre a szocializációval is. És foglalkoznánk ezzel, a rendszer minden elemében.
A végére egy beszélgetést teszek, példaként. Pénteken, egy 22 éves fiatal anyával beszélgettem az egyik kis faluban. Kérdeztem, dolgozott-e valaha? “Egyszer, egy napot, egy tésztagyárban…de nem bírtam a tepsit, nagyon nehéz volt. Meg egyszer voltam földiepret szedni, olyan idénymunkán. Ja, és egyszer egy egyhónapos tanfolyamon.” – hangzott a válasz. ”Mifélében?”-kérdeztem. “Szállodai szobaasszony-tanfolyam volt.”-mondta.
Errefelé nem túl gyakoriak azok a szállodák, ahol ezzel a végzettséggel munkát találhatna. És van két kisgyereke. Akik helyhez kötik, még sokáig, a kis faluhoz. A közlekedést nem is említem. Lakhatási szegénységben él. Milyen esélyei vannak neki, és a gyerekeinek bármire?