Furcsa megközelítésről írok most… talán ezt még csak annyiban érintettem, hogy írtam arról, néha megkérdezték tőlem: te nem félsz “kimenni” közéjük? Nyilván egyfajta, valószínűleg pár negatív történetből megerősödött sztereotípia ez is…
Én sosem mentem a terepre félelemmel, de voltak olyan helyzetek, amelyek nem voltak veszélytelenek, a nagy indulati fokkal lezajlott vélemény-közlések, sérelmek kinyilvánítása, nemcsak a mi irányunkba, hanem egymás között is, gyakori volt. Ma már ez sokkal kezelhetőbb, mindannyiunk számára. Nekünk meg kellett tanulni ezeket érteni és kezelni, nekik pedig – a mindenki számára elfogadható, közösen kialakított kommunikációs szabályok elfogadása után- megfelelő önkontrollal alkalmazni azokat.
A szakmai nyelv ezt asszertív kommunikációnak hívja, amit bizony tanulni kell… a segítő-fejlesztő szakembereknek is, és azoknak is, akiken segíteni szeretnének. Amihez nyilván szükséges a szociális készségek bonyolult rendszere, aminek hiányát gyakran emlegetjük a társadalmi leszakadásban. Ez mindkét fél aktivitását igényli, és csak a gyakorlatban lehet fejleszteni. A megélt szituációkban, a konfliktusok kezelésében.
Személyes kontaktusban működik ez legjobban. Nagy fejtörést okoz nekünk a most divatos élő videózásban megszervezett sérelem-kinyilvánításokban ennek kezelése. Rémes monológok, durva fenyegetések hangzanak itt el, mindig attól félünk, hogy sokan látják, és egyrészt gúny tárgyává válnak az interneten a beszélők, másrészt pedig a felsorolt sérelmek és a kommunikáció stílusa csak növeli az előítéleteket. Eleinte próbáltunk ezekbe a kommentekkel beleszólni, de képtelenség az odaírt mondatokkal bármit elérni, visszaterelni az elfogadható kommunikációs szintre. Egyrészt azért nem, mert valótlan állításokkal vannak tele, másrészt, mert megerősítő kapcsolódásokat hoznak be, olyan oldalról, ahol szintén egyéni sérelmek vannak. Aztán azért sem, mert távoli ismerősök is beszállnak, akik csak a sérelmező oldaláról ismerik a történetet, és gondolkodás nélkül beállnak mellé, erősítve és folytatva a fenyegetést. Sőt, most már azt is megtapasztaltuk, hogy szándékolt gerjesztése is van a dolognak, akiket nem a célcsoport érdekel, sokkal inkább a mi civil szervezeti szerepvállalásunk, amit szeretnének gyengíteni.
Bár ezek a videók bőven adnak alapot arra, hogy rágalmazásért, hitelrontásért eljárást indítsunk, és le is mentettünk minden videót, kommentet, de feljelentést még eddig nem tettünk, mert inkább a közösségfejlesztésben és a napi munkába ágyazva próbáljuk meg kezelni a helyzeteket. Ebben a legfontosabb elv, hogy megértessük: amit tesznek, annak következményei vannak, és ezt vállalnia kell annak, aki megsérti a közösen kialakított szabályokat.
Szóval, mi nem félünk, leginkább azért nem, mert értjük a közeget, és tudunk úgy mozogni abban, hogy az előremutató legyen. És, ennyi év után már a közösségben sem vagyunk egyedül. Persze előfordulhatnak bármikor olyan szituációk, amelyek fizikailag is veszélyesek ránk nézve, de szerencsére, és ez talán egy eredménymutató is, ezek felmerülésének a lehetősége is csökkent. Fontos elem ebben az is, hogy a rendőrséggel történő együttműködésünk erős. Mert pontosan tudjuk, ahol a pedagógiai eszközök nem működnek, ott muszáj a hatóságihoz nyúlni, mi a kettő optimális ötvözetére törekszünk.
De mi a helyzet a többi intézményi területtel? Azokkal, akik kapcsolatba kerülnek velük, hiszen munkájuk alanyai… Az oktatási rendszer, a védőnői hálózat, a családsegítő, gyermekjóléti szolgálat, gyámhivatal? Nos, az ő munkájuk sem egyszerű ebből a szempontból. Persze itt is, mint mindenhol, különféle szaktudással, elhivatottsággal és kiégéssel vannak jelen a szakemberek, de értenünk kell őket is ebben a problémahalmazban. Hiszen együtt kell dolgoznunk…nem egymás ellen. És nem is a családok ellen.
Nyilván a csak a gyerekekkel találkozó óvodában, iskolában ritkábban kerül fenyegetett helyzetbe a pedagógus, de a szülők azért itt is megjelenhetnek, és a gyerekeik sérelmei mentén előfordulhatnak félelmet keltő jelenetek. A mobiltelefonok elterjedése óta a gyerekek közötti veszekedések pillanatok alatt behozzák a szülőket is, akik egyrészt az önbíráskodás keretében próbálják a gyerekükkel konfliktusba keveredőt megregulázni, másrészt a pedagógus is kap belőle, ha ez elé akadályt gördít. A kollégáim nem egyszer kerültek ilyen helyzetbe, még akkor is, ha pl. a gyerekek közötti vita nem is a mi óránkon, hanem pl. az oda vezető úton történt, vagy délelőtt, az általános iskolai szünetben, előző nap, hazamenet közben, stb. de felvették a szálat újra, amint lehetett.
Az ilyen esetek kezelésében is van már rutinunk…és nyilván látjuk a probléma-halmozódást is, a mentális állapotokat a családban, annak lecsapódását a gyerekben. Mert ezek a helyzetek sokszor ugyanabban a családban fordulnak elő, folyamatosan konfliktusok gerjednek körülöttük a közösségben is, az élet minden területén. Nos, ezekben a halmozódásokban azért kirajzolódott már, hogy a hatósági eszközöknek be kell lépni ahhoz, hogy változás indulhasson el.
Kicsit más a helyzet ott, ahol a munka jellege révén elő kell fordulniuk a szakembereknek a lakókörnyezetben is, itt figyelve, hogy minden adott-e a gyerekek megfelelő fejlődéséhez.
Nos, már maga a helyzet is abszurd szerintem… mert ahol probléma van, ott a változásokhoz sokkal komplexebb hatásrendszer kellene, mint amit az adott intézménytípus önmagában képvisel. Összehangolásról, folyamatos egyeztetésekről, a hatások egységesítéséről pedig nem igazán beszélhetünk. Mindenki próbál a neki előírt határok betartásával dolgozni, ami már régóta nem a családokról szól…hanem a családok ügyeinek figyelemmel kíséréséről, vagyis nem az okoról, amelyek az ügyeket előidézik.
A határok pedig sokszor nem érintkeznek, sőt, sok esetben távol esnek egymástól, protokollban és időben is. A tragédiák pedig mindig ezekben a résekben következnek be. Amiról mindenki tud, de kivár….hátha majd a másik intézkedik, elindít valamit. És itt jön be egy félelem faktor: mert egy esetleges tragédia után a felelőst keresi a rendszer. Ezért mindenkinek úgy kell dolgoznia, hogy igazolható módon megmutassa: ő a neki elrendelt úton járt el, nála igazolva vannak a dolgok, ő nem tehet arról, hogy a másik nem jelzett, ő nem hibás, mert nála ott vannak pl. az igazolások, ő nem vizsgálhatja azok hitelességét, ő írásos jelzés nélkül nem indulhat el, csak, mert hallott, vagy látott valamit, stb. A félelem azért van jelen, mert bármikor kiderülhet, hogy nem jól járt el… ám ha adminisztratív úton tudja igazolni, akkor esélyes, hogy védhető a helyzet az ő szempontjából.
Nyilván, ha szorosabb és azonnali lenne a rendszeren belül a kapcsolódás bizonyos gyanú esetén is, akkor a súlyos esetek zöme nem következne be. Aztán van még egy másik vetület is, hogy ki, mit tart súlyos helyzetnek. Ez egy szubjektív megítélés, mert nemcsak a fizikai tényezők vannak benne… hanem a mentális közeg is, és a kettő nem mindig ugyanazt a képet adja. A családgondozók véleményét pedig sok minden befolyásolja, pl. az ő helyzetük, pozíciójuk is.
Mert gyakran ők is félnek. Az agresszív jeleneteket nem mindenki bírja uralni. A meghátrálás pedig ilyenkor hosszú időre kiható viszonyulást erősít meg a problémás család felnőtt tagjaiban. Erre már csak a hatósági eszköz lehet a válasz, itt más nem fog működni. Ezek a helyzetek hozzák, hogy a nevében is segítő szerep hatóságivá válik, mert máshogy nem megy. A gyerekek érdekeit viszont szem előtt kell tartani, ám ebben már nem lehetséges az okok kezelése, a megoldások nem változtatnak a viszonyulásokon, csak az ügykezelési vonalat erősítik tovább.
Persze azon is érdemes elgondolkodni, hogy vajon milyen eszközei vannak a megoldásokhoz a családsegítőknek? Ki tudják váltani talán a gyerek gyógyszerét? Mit tudnak tenni krízishelyzet esetén? Rendelkeznek kríziscsomagokkal? Van-e módjuk, lehetőségük arra, hogy hosszú távon ott legyenek a családok mellett, és erősítsék azokat az utakat, amelyek a változások felé mutatnak? Nem, ilyen eszközeik, ennyi idejük, és talán bejáratott módszereik sincsenek. Maradnak a hatósági eszközök, ami lassan átformálja a szerepüket. Közben nem hatósági feladatokat látnak el, de ezt a családok nem tudják, ott a családsegítő-gyermekjólét-gyámhivatal összemosódik. Náluk egy üzenet van, jobb, ha nem jelennek meg náluk. Ezért aztán sokszor megpróbálják erőből, fenyegetéssel távol tartani őket.
Talán az is baj, hogy ilyenkor sem kérnek segítséget. Attól tartva talán, hogy ez rájuk, a munkájukra, a szakértelmükre negatívan hathat. Ha kimondják, hogy félnek. Vagy azt, hogy nem boldogulnak. Eszköztelenek. Talán itt a baj. Hogy egy ilyen területen, ami ennyire nehéz, traumatizálttá válnak azok is, akik a megoldások lehetőségét magukban hordozzák. Mert belülről, a családokból nem lesz megoldás. A kívülről jövő hatások pedig önmagukban gyengék. Pláne, ha egyedül próbálnak változást elérni.
Azt hiszem, nagyon fontos lenne a gyors információátadás, az összehangolt hatás, az asszertív kommunikáció ismerete és használata, és a pedagógiai-hatósági eszközök optimális, családra, problémára szabott alkalmazása. Mert így csak a túlélés van. Az intézményrendszer dolgozóinál is. Mennyi probléma megelőzhető lenne így…mennyi nem jutna el az “ügy” fázisába. És mindenki boldogabban, félelem nélkül végezhetné a munkáját.
A héten azt mondta nekem valaki (igaz, pedagógusképzési vonalról, de szerintem ez igaz másra is): a főiskolákon megtanulják az elméletet a hallgatók…ám mikor visszatérnek a hosszabb gyakorlatról, elmondják, hogy nincsenek eszközeik a problémák megoldására.
Talán többet kellene a problémáról tanítani. Nem tudom…. De az biztos, hogy valamit másképp kellene…