Azt hiszem, ha az egész problémából, amiben dolgozunk, csak ezt emelném ki, ebben is annyi elemeznivaló lenne, hogy kitöltené az életemet.
Mert ez is olyan, az adományozás, amiben minden mindennel összefügg. Már régen írtam az Átlátszó.hu szocioblogjába, ahol az adományozásról kezdtem el egy sorozatot…pedig az adományozási kultúra fejlesztése nagyon fontos terület. De talán ott túl vagyok már a mit adományozzunk és mit ne, a bonyolultabb társadalmi összefüggések ennél sokkal nehezebben értelmezhetők. Sokkal inkább a viselkedéskultúra területére visznek.
Az egészben a legkézenfekvőbb ellentmondás még mindig egy nehéz elem, amit a legtöbben nem érzékelnek. Ha valaki valamiben hiányt szenved, pl. nincs ruhája, cipője, tűzifája, élelme, stb. és azt mások odaadják neki, mert szociálisan érzékenyek, szolidárisak, és mert megtehetik, akkor, abban a pillanatban mindenki boldog. Az adományozó azért, mert visszakapja a hálás “köszönömöt”, vagyis visszacsatolást arról, hogy jót tett, jó ember, és ezt azért mindenki szívesen megéli. Sokan még “köszönöm” nélkül is átélik az érzést. Az adományozott is boldog, hiszen átmenetileg kielégítették a szükségletét. Mondhatnánk, hogy win-win helyzet, mindenki nyert valamit, és ez szuper.
Ám a helyzet, a hatás ennél bonyolultabb. Mert ez is csak egy “ügykezelés” volt, éppúgy, mint ahogy az állami rendszer teszi. Az okok, amelyek a helyzetet előidézték, kezeletlenek maradnak. Rövid idő múlva pedig ott a következő kielégítetlen szükséglet, elfogyott az élelem, a tüzelő, elszakadt a ruha, cipő. Mivel azonban előzőleg is járható útnak bizonyult a probléma megoldásában, hogy kértek, és kaptak, így hát újra próbálják. Többnyire sikerrel. Ha nem ugyanannál az illetőnél, szervezetnél, akkor másnál. Így fejlődik tovább a tanult tehetetlenség. Mikor abban a pozícióban erősödik meg valaki, hogy neki nem kell tennie semmit, hiszen ő áldozat, úgy véli, nem is tud tenni semmit, és megoldást vár a problémáira másoktól. Mindenre. A szükségletek kielégítésére, a lakhatási helyzet megoldására, a betegség gyógyítására, a hivatali ügyek intézésére.
Sokaknál túlélési stratégia lesz a szociálisan érzékeny támogatók elérése. És kreativitás kezd kibontakozni a helyzet ecsetelésében, hiszen az ingerküszöböt el kell érni, és túl sokan találtak már rá erre az útra a közösségi média színterén. Jönnek hát a történetek, a “rendkívül jó munkaerőről”, aki után kapkodnak a vállalkozók, de valahogy mégsem tud stabilizálódni sehol. A megoldhatatlan lakhatási helyzetről, a beteg gyerekről, az éhségtől elájulókról, stb. Fotókkal is alátámasztják gyakran, kaptam már én is fekélyekről fotót, csak éppen kiderült, a netről töltötte le az illető.
Azok, akik ebben dolgoznak, pontosan átlátnak a szitán. Ellentmondásokat találnak az egyébként bizonyára szerencsétlen sorsok, helyzetek leírásában, mert ismerik a mozgástereket. Az egy dolog, hogy megtaláljuk az illusztrációul szolgáló fotót máshol, de mivel pontosan tudjuk az egyébként szűkös támogatások és kedvezmények összegét, hamar felfedjük az ellentmondásokat, és hiteltelenné válik az egész felépített sztori.
Azonban, mielőtt bárkiben negatív érzések alakulnának ki ezekkel a történetekkel kapcsolatban, jelzem, hogy pont azért írom le, hogy megértessem: ne így gondoljunk erre. Ez nem egy “átverő show” ugyanis. Ezek az emberek komolyan így élik meg, áldozati szerepben ezt az egészet, és az, hogy ebben próbálnak túlélési stratégiát kialakítani, az egy természetes emberi reakció. Ha megkapunk valamit, amiért nem kell tenni semmit, miért kellene erőfeszítést tenni? Miért kellene fizikai munkát végezni (sajnos többre az iskolai végzettség általában nem engedi az illetőt… és itt elkalandozhatnánk az oktatás felelősségére is), amikor a telefonon, a közösségi média egyébként is élvezetes terében megszerezhető, és a sikerélmény is átélhető?
Szóval ők nem egy tudatosan felépített, a másik ember becsapásán, lenyúlásán alapuló, megtervezett és pontosan kivitelezett utat építenek. Nem attól érzik magukat sikeresnek ebben, hogy “jól átverték” az illetőt. Nem ez a cél, hanem az adomány elérése. És ehhez keresnek olyan “tálalásokat”, amiben biztosabb, több és hosszabb távú a hiányzó szükségleteik kielégítése.
Ha valahogy ebben a “tálalásban”, gyakran túltolásban lelepleződnek, akkor látni, mennyire nem értik, hogy másnak mi a baja ezzel. Nekik ez így teljesen igazságos. Úgy élik meg. Így élik meg az élethelyzetüket is, az igazságtalanságban, a mindentől megfosztottságban, mert ezt erősítik meg azok, akik segítenek rajtuk. Hiszen melléjük állnak, megértik őket, igazat adnak nekik. Ők azok, akik egyedül “jók” velük szemben, mert mindenki más ellenséges, cserbenhagyó, bántó. (Egyedül jónak meg lenni külön öröm, nem? Innen aztán kölcsönös a megerősítés.)
Ami még durva helyzeteket eredményez, és szintén mutatja, mennyire nem jól olvassuk ezeket a megnyilvánulásokat, az ilyen jellegű adományszerző történetek közösségi hatása. Amiről az adományozó, feltéve, ha jó távol él, már nem is értesül. A vitatkozások, veszekedések az utcában, amikor egymást leplezik le. Amikor közösségi pozícionálássá válik, hogy ki, mennyit szerzett. Vagy éppen kereskedni kezd a megszerzett adománnyal az illető, eladva a környezetében a könnyen szerzett javakat. Amikor a többiek támadása, akik igazságtalanságnak élik meg ezt az egészet, addig fajul, hogy el kell költözniük onnan, ahol eddig éltek.
Az elején én sem értettem. Az elején én is csak adtam, mert nem bírtam elviselni a gyerekek nélkülözését. Aztán, lépésről lépésre közelebb kerültem ahhoz, hogy ennek a lélektanát megértsem. Ítélkezés nélkül, az emberi reakciók mentén, értve mindkét oldal motivációját, vágyát, személyes érzéseit, lassan világossá vált ez az egész.
És még ezzel a tudással is naponta meg kell küzdenem magammal. Mert nem tudok megtagadni segítséget gyerektől. Ám mi van, ha a szülő ezt pontosan tudja, és maga előtt tolva épp ezt a “gyengeségemet” használja ki újra és újra? Ilyenkor hogy döntsön az ember? Nos, ezért fontos a közösségfejlesztés. Mert ha abban le tudunk fektetni olyan etikai elveket, ami mentén kezelni lehet ezeket a helyzeteket, akkor a közösség segíthet a segítőnek is. Mert ami nekik ott “igazságos”, azt kell erősítenünk. A közösség működésében pedig, az elhatárolódások és megerősítések rendszerében, a mindennapi kommunikációban előbb-utóbb megvan a csatlakozás. A maguk sorsáért tenni akarókhoz.
Rengeteg megkeresést kaptam már támogatóktól. Akik pórul jártak. Akik azt hitték, hogy segítenek, de nem lett változás, csak a pénzük lett oda, amivel támogattak. Meg a hitük, hogy lehet segíteni. Sokszor elmondtam: sosem szabad hinni egyetlen információforrásnak. Mindent, a lehető legtöbb felől le kell ellenőrizni. Mert a saját igazság az csak egy nézőpont. Beszélni a munkáltatójával. A családsegítővel. Az óvodával, iskolával, szomszédokkal, tájékozódni a közösségben, mielőtt nekifutnak egy nagyobb ívű segítségnyújtásnak. Ne vegyenek házat, autót, ne adjanak nagyobb pénzösszeget, míg nincsenek minden információnak a birtokában. És akkor is állítsák fel az elvárásokat, a mérföldköveket, főleg, ha folyamatos segítségnyújtást szeretnének. Csak adni nem elég. Abból ritkán lesz sikersztori.
Ebből talán már látszik, hogy jól segíteni nem egyszerű. A krízishelyzetek kezelése elvárások nélkül csak a tanult tehetetlenséget építi. És most nem a betegségek, balesetek, előre nem látható váratlan tragédiák következtében kialakult krízishelyzetekről beszélek. Mert ezekre nem lehet felkészülni. Hanem azokról, mikor a szocializációban rögzül az elvárás, ami felülírja a tenni akarást.
A jó segítségnyújtás mentorálással együtt működik csak. Ahhoz viszont ismerni kell a személy, a család problémáját teljes társadalmi beágyazottságában. Ami ez csak helyben, és hosszabb távú megfigyeléssel értelmezhető.
A jó segítségnyújtás a fejlesztő segítségadás. A lehetőségek nyújtása, és a felkészítésé arra, hogy élni tudjanak azokkal. Ehhez persze használhatók az adományok is, de nagyon fontos, hogy azt erősítsük meg: azért kapják, mert tesznek is valamit a sorsuk megváltoztatásáért. Ehhez akarunk segítséget adni nekik, és velük örülni, ha sikerül valamit “önerősen” elérni.
Biztosan van más út is. De nekünk ez működik. Az Igazgyöngy ezt az utat választotta. A fejlesztő segítségnyújtásét.
A héten kaptam egy üzenetet egy asszonytól. Kérdezte, emlékszem-e rá? Természetesen emlékeztem, elég nehéz helyzetben voltak, sokat segítettünk nekik, hogy a gyerekeik a családban maradhassanak. Bútorokkal, ruhákkal, élelemmel. Most viszont azért írt, mert vannak gyerekruhák, kiságy, amit felajánlana másnak. Kérdeztem, hogy akkor ezek szerint stabilizálódott az életük? “Igen, hál’istennek”-mondta.
Persze nem mindenki ilyen szerencsés, és mi sem vagyunk képesek arra, hogy rövid távon a sikerek tömegét mutathassuk fel. De meggyőződésünk, hogy csak így lehet.
A szegénységet nem konzerválni kell, hanem segíteni nekik megtörni. Mert egyedül nem tudják. De nélkülük sem megy.