A hét híre volt az új propaganda törvénytervezet, ami az LMBTQ témát a 18 éven aluliak számára elérhetetlenné tenné, a szexuális felvilágosítást pedig állami nyilvántartáshoz kötné.

Próbálom értelmezni ezt abban a munkában is, amit végzünk. Ahol ugyanúgy, mint máshol, előfordul ez is. Vannak már olyan gyerekek is, akiket a felnőtté válásig próbáltunk kísérni ezzel együtt. És olyanok is, akikkel felnőttként találkozunk. A tolerancia hiánya irányukban mindenhol érzékelhető.

Akik egy eleve sérülékeny társadalmi csoportba születnek, és generációs szegénységben, sok esetben cigányként érintettek ebben, nos, hát az ő életük különösen nehézzé válik.

Ezek a dolgok benne vannak a gyerekek megtapasztalásaiban is, a családokéban is, és attól, ha nem látnak ilyen filmeket, eltitkoljuk a művészet nagyságainál ezt a tényt az irodalomtanításban, attól ez még van, tudnak róla, látják, és meg kell tanulniuk viszonyulni hozzá. Benne van a nyelvben, mindennapos jelző a “buzigyerek” a konfliktusokban, vagy azokról mesélve, gyereknél és felnőttnél egyaránt. Nem a művészfilmek területéről hozzák, hanem abból a közegből, ahol élnek.

A szexuális felvilágosításról nem is akarok említést tenni, nem tudom ezt ebben a vonatkozásban értelmezni, legalábbis a leszakadó térségekben nem, ott eddig is a rendszeren belül ment, már ahol ment, és nem is tudom elképzelni, hogy bárki, a tankerületek engedélye nélkül másnak adná, mást engedne be, azért ennél már sokkal szorosabb a gyeplő. Bár az állami nyilvántartáshoz bizonyára majd tanfolyamok is kapcsolódnak, ami üzletileg nem lesz rossz annak, aki kitalálta.

De térjünk vissza a dologra az információk szintjén. El lehet-e fedni így létező dolgokat, nem inkább azt az utat kellene megkeresni, hogyan lehet megértetni ezeket? Minden életkorban, és minden társadalmi csoportban? Ha a médiából kiveszik, akkor is tovább élnek, működnek a megtapasztalások, az információk.

Nekem sok olyan történetem van, amikor valami kirekesztő viszonyulás elindul a gyerekek között, és aztán kiderül, fogalmuk sincs az egészről, de marad a puszta csúfolódás, bántás. Elég, ha egy gyerek olyan vallású családban él pl. ahol mondjuk nem ünneplik meg a karácsonyt, vagy nem rajzolhat bizonyos jelképeket, amelyek ehhez az ünnepkörhöz kötődnek. Ő megérti ezt, ebben él, de a többi gyereknek érthetetlen. Ha nem próbáljuk megbeszélni velük, elfogadtatni, hogy igen, ilyen is van, ha nem próbálunk meg ebben is egy természetes elfogadás-mintát nyújtani, a gyerek-közösség kirekeszti. A gyerekek néha nagyon gonoszak tudnak lenni.

Emlékszem, egyszer egy fiúcska valami ocsmány, zsidókról szóló rigmust skandálva jött be az órámra, és bent is folytatta. A többiek nevettek, és próbálgatták ők is. Mikor leültek, és megkérdeztem, miért mondogatja ezt, hamar kiderült, hogy otthon hallotta, ám fogalma sincs miről szól, neki csak azért tetszett, mert durva szavak voltak benne. Egész órán erről kellett beszélgetnünk, hogy értsék, mi a baj ezzel. És persze ezzel sem tudtam hatni arra a családra, ahonnan jött, amelynek az értékrendjébe ezek belefértek. Minden tanévben beleszaladok a horogkereszt témába is. Hiába tiltott jelkép… jelen van, tudatlanul, vagy torz információkkal beépülve.

A világ, ami a gyerekeket körülveszi, nagyon sok felől ad nekik információt. Hallják, miről beszélgetnek a felnőttek, látják a közösségi média vizuális üzeneteit. A filmeket a szülőkkel együtt nézik sokan, késő éjszaka is, azokat is, amelyek nem nekik valók. Mindig kiráz a hideg, mikor az épp aktuális horrorfilmeket tárgyalják ki egymás között alsó tagozatos gyerekek, karikás szemmel, mert nyilván nem aludtak éjszaka.

Nem kerülhető el a másság témája sem. Mert látják a gyerekek is azt, aki más közöttük. Máshogy rajzol, máshogy beszél, mozog, mások társaságában érzi jól magát, más ruhák tetszenek neki, más frizurák. Gyakran már gyerekként is. Ez még csak egy megtapasztalás, és ha az ember a gyerekek között olyan légkört teremt, amiben a mássággal szemben természetesen viselkedik, ezt a mintát adja, és kiemeli, nemcsak vele, hanem mindenki mással kapcsolatban is a sokszínűséget, akkor ez nem jelent problémát. Legalábbis nálam, nálunk, így működik. Minden területen, a cigányokkal, a külföldről jöttekkel, a más rasszjegyűekkel, a sajátos nevelési igényűekkel, az autistákkal, a down szindrómásokkal… az iskolánk fennállása alatt mindenre volt már példa. És mindenhol kezelhető volt, ha megértettük, miben más, és értelmezni tudták a reakciókat, viszonyulásokat. A gyerekek alapból elfogadók. A kirekesztést a felnőtt világból hozzák.

A gond ezért ott van szerintem, ami az osztálytermen kívül van…amikor a többi hatás is működni kezd. A kortárs csoporttól, ahol már nincs meg a tanítói minta, és az utcáról, meg a családból. Ahol más mintaadó erők mozognak, és mozgatnak. A média ebből csak egy kis szelet. Vannak saját megtapasztalások, és a gyerek környezetéből jövő viszonyulások. Amit nem lehet elkerülni. Amivel meg kell tanulni együtt élni, értelmezni, elfogadni.

Több érintett gyereket végig kísértünk már a felnőtt korig. Kínkeservesen, védve, támogatva őket, amennyire csak lehetett.

A legnehezebb volt megvédeni az ilyen gyerekeket. Volt olyan, akiből a saját családja akarta “kiverni” a másságot. Akkor úgy értelmeztem magamban, tanulatlanok, nem értik. Akkor még nem gondoltam, hogy ez döntéshozói szinten is működik, tanult emberek között. Kirekesztő volt a település is, ahol nem volt korábban ilyen ember. Ahol volt már ilyen, ott könnyebb volt nekik is. Ráadásul ott volt az a tény is, hogy ők maguk sem nagyon értették, mi ez az egész, és egyfajta provokatív viselkedéssel kompenzálták a gyakran megtapasztalt sérelmeket. Ami csak fokozta a bajt. Volt, akit tényleg el kellett menekíteni, mikor elérte a nagykorúságot. Nagyobb városba, ahol elvegyülhet.

Most, hogy így a gyerekeket végiggondolom, csak fiúk jutnak az eszembe….talán a lányok jobban rejtve tudják tartani a másságukat. Vagy a generációs szegénységben átörökített női szerepben annyi az alárendeltség, az elnyomás, hogy elfedi ezt is? Nem tudom…

Vannak persze megtapasztalásaim a generációs szegénységben élő, zömében roma gyerekeken túl is. Nem könnyű senkinek, mindenkinek meg kell vívnia ma a harcát, de akik tanultak, tájékozottak, és így megértik magukat is, akiknél a család elfogadóbb, ők könnyebben megtalálják a helyüket a világban. Aki nem ilyen, ott rengeteg kockázat jön be. Út lesz a prostitúció… sajnos ilyen történetünk is van már. Ezekbe az utakba sok minden becsatlakozik. A szegénységből érkezve ott látják a megélhetés lehetőségét, a kirekesztettség megtapasztalása után a “nekem így kellesz” gesztusokban nem veszik észre a kihasználást, a rájuk figyelők tekintetéből népszerűséget érzékelnek, stb. Mindez olyan útra állítja őket, amiből nem lehet elfogadást és biztonságos életutat sem építeni.

Sokat gondolkodom mindig az elfogadáson… a többségi társadalom felől nézve is. És mindig, minden területen oda lyukadok ki, hogy megértéssel, és az egymásra történő kölcsönös odafigyeléssel elérhető. Ebben én fontosnak érzem a kölcsönösséget is, az egyoldalú elvárások sosem vezetnek jóra.

És ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban is azt gondolom, hogy nem jó út a tiltás. Abból csak tragédiák születnek. Elfojtás. Gyűlölet és kirekesztés. És akkor nem látható meg a másikban a jó. Amire építhetünk. De eljuthatunk-e valaha erre a szintre? Ehhez szerintem a filmek is hozzásegíthetnek minket. Mert szempontokat, információt nyújtanak az elfogadáshoz, tükröt tartanak az előítéletességről, mintát adnak a megértésről. Segítenek belelátni azoknak a személyeknek a lelkébe, világába, vívódásaiba, kínlódásába, akiknek a helyzetébe nem tudunk még képzeletben sem belehelyezkedni. Akik nem tehetnek arról, hogy mások.

Persze ez lenne az első lépés. A felnőtteknek elfogadni és elfogadtatni, hogy van ilyen. Hogy nem személyes döntés kérdése. Az elfogadó felnőtt közegben a gyerekek is elfogadók lesznek. De jelenleg ettől is egyre távolabb kerülünk. A homofóbia erősödésének idejét éljük. Vagy inkább azt mondom, a homofóbia erősítésének idejét.

Ma ők, holnap mások lesznek a célpont. Ezen az úton nagyon nem kellene elindulni.