Mert a messziről néző kérdezőknél ez az első: miért nem termelnek, mikor
ott a kertnek való föld a ház körül? Miért nem tartanak állatokat? Persze, mi,
akik közelebbről látjuk ezt az egészet, mi tudjuk: ez nem ilyen egyszerű.
Sokat beszélgettünk a kertről is, mire eljutottunk a
kiskertekig. Sokat dicsértük azt, aki megpróbálta. Biztattuk azt, akitől
rendre ellopták. Mellőztük azt, akiről tudtuk, hogy ellopta. Aztán egyszer csak sikerült elindítani. Tavasszal.
Gyönyörködtünk mindannyian a
kikelt veteményben, örültünk, értékeltünk, biztattunk, fotóztunk folyamatosan. Sokan
cserépdarabokkal, kis nádkerítéssel vették körbe. Nem mintha meg kellett volna
védeni a csirkéktől, azok nem voltak, hanem, mert szépre akarták. Még szebbre.
És ez jó volt, a korábbi gazos, elhanyagolt területekre valami mást hozott. Amit jó volt nézni is.
Mindannyiunknak. Persze aztán az is jó volt, amikor megtapasztalták, milyen az,
amikor ott van, kéznél van a zöldség.
Aztán eljött az ősz. Emlékeztek a
megkötött szerződésre, amiben az volt, hogy folytatjuk jövőre. És sokan közülük nemcsak folytatni akarják, hanem nagyobb területet szeretnének. Érdeklődnek, nem tudnánk e valahogy felszántatni a kerteket. Örülök.
Megbeszélem a szántatást, cserébe mindenkinek le kell takarítani róla a gazt,
fajövéseket. Jövőre talán előrébb léphetünk a kiskertprogramban.
Pár hete kezdődött a malacok
megjelenése. Önállóan, nélkülünk. Először ott, ahol korábban is volt valami,
legalább egy kecske, és volt akol. Ők vettek először. Hosszas tervezés után.
Rajtuk nem csodálkoztam. Dolgos család, főleg az asszony. Amikor legutóbb
mentem, akkor is épp a lehullott diókat keresgélte ez üres telkeken, a kert
végében. Tésztát süt majd, mire hazajön a többi. A legkisebb ott kódorog
mellette, eltört a keze, itthon van.
De a többieken elcsodálkoztam.
Mert náluk még sosem láttam malacokat. Két helyen rossz ajtókból, diribdarab fahulladékból
összetákolt kalyibát készítettek. Maximum négy négyzetméter lehet, két-két
malac turkálta már finom porrá benne a földet. Koszosak, inkább soványak, mint
gömbölyűek, nem tápot kapnak, kukoricacsöveket látok kiborítva a ház sarkánál.
Most ez van, tarlóznak sokan, a malacok tulajdonosai is és mások is, akik eladják a
gép után hagyott csöveket az „állattartóknak”.
Mert csak így tudják tartani még,
bár biztosan nem sokáig. A gazdáik
boldogan mutatják őket, vakargatják az ágaskodó malacok fejét, közben gügyögnek
hozzájuk, szeretettel. Az egyiknél magasabb a kalyiba fala. – Kiszöktek –
mondja a férfi – gondolhatja, majd megállt a szívem, rohantam, mint az őrült, mire megleltem őket.
De megvannak, az a lényeg.
A kalyiba mögött nagy, barna
kutya őrjöng. Közel van kötve, minden eshetőségre, bár a malacok a ház fala
mellett vannak, az ajtóhoz is közel.
A harmadik háznál kicsit jobb a
helyzetük, itt valamikor ól volt, a kis ház végénél. Úgy egy méterig még áll a
fala, néhol magasabbra rakták, tető ugyan nincs rajta, de a fala masszív. Két
részből áll. Az egyikben két, a másikban egy malac. Ágaskodnak ők is, pár szem
kukoricát kunyerálva röfögnek. Az asszony megsimogatja, és közben mondja: –
kicsik voltak nagyon, soványak, mikor megvettük. Ezért is adták olcsóbban. Majd a jövő hónapban fizetjük ki, ha megjön a családi. Addig ideadták. Az egyik meghalt. Pedig este
még nem látszott semmi rajta. De reggelre meghalt.
Így mondja: meghalt. Nem
megdöglött, vagy elpusztult, vagy beleevett a fene. Hanem meghalt. A malacka.
Óvatosan kérdezem, hova tették, mit csináltak vele? – Eltemettük, oda. – mutat
a gyomtól letakarított kert végébe. Együtt sajnálkozunk.
Szóval, megindult valami. Amit
önfenntartásnak hívhatunk. Ami eddig nem gyakorolt tevékenység volt. Jövőre
biztosan többen lesznek majd, akik próbálják. Először, ha kell, a mi
segítségünkkel. Utána majd maguktól.
De van itt még valami, ami megjegyzendő. A fent említett családok mindegyike cigány. Nekem persze nem ez a
fontos. De vannak, akik mindig általánosítanak. Nekik talán ez elgondolkodtató
információ lehet.