Azt gondolhatják sokan, a segítés egyszerű feladat. Főleg, ha gyerekről van szó. Ami hiányzik, azt oda kell adni, és megoldódik minden probléma.

Ám az élethelyzetek, ha az ember évekig dolgozik ezen, átrendezi a könnyűnek ígérkező képet. A legkevesebb az a helyzet (bár kétségtelen, hogy ez is előfordul), hogy tényleg elég a változásokhoz valami fizikai feltétel teljesítése, és képes a tovább lépésre a gyerek, a család.

Az esetek zöme mögött generációs szocializációs minta átörökítése van, ami bizony sokszor megoldhatatlan helyzet elé állítja a segítőt. Beszéltem már sokat az un. tanult tehetetlenségről, amikor a segítségnyújtás nem azt erősíti meg, hogy valaki tegyen a sorsa megváltoztatásáért, hanem az elvárást erősíti, azt, hogy majd valaki más megoldja, mert ő úgysem képes rá. A lehetőségeket sem ismerik fel, és nem is bíznak abban, hogy ők képesek rá. Sok-sok megerősítés, mentorálás kell ahhoz, hogy ez a folyamat lendületet vegyen. Ez a talán jobban ismert “hálót, és nem halat adni” tézis.

Ám ez sem ilyen egyszerű. Gyakran megtapasztaljuk, hogy egyes területeken tehetetlenséget mutat valaki, más területen viszont igencsak nagy önállóságot és akaratot. Amikor az ember a terepen ilyet talál, aránylag könnyű helyzetben van, mert rá lehet mutatni az ellentmondásokra, hogy is van ez akkor, és az illetőnek döntenie kell, hogy vagy visszalép a másik területen is, vagy megmozdul ezen is. Többnyire ez utóbbi működik, és így, lépésről lépésre lehet haladni az aktivitás felé. No meg az is előfordul, hogy egyszerűen kényelmesség van a dologban. Idő van, nem sürget semmi, majd megoldják. Kivárják.

Persze van úgy, hogy tényleg annyi akadály hárul egy-egy ügy elé, hogy önállóan képtelen megoldani az illető. Sokat segít, ha ilyenkor átbeszéljük együtt a lehetőségeket, hogy világos legyen mindenki számára a megoldás, az, hol van ebben megoldhatatlan és hol van megoldható hiány.

Nagy öröm volt nekem a héten pl. az egyik anyuka. Akit a legutóbbi két felülvizsgálatra még mi hoztunk be a kórházba. Tömegközlekedéssel onnan, ahol lakik nehézkes, no meg itt a vírus is, ráadásul időpontra kellett mennie, nem vállaltuk be a kockázatát, hogy elkéssünk. Kimentünk hát érte, aztán a vizsgálat végeztével hazavittük. A másodiknál mondtuk, hogy jó lenne, ha megoldaná, mint más… és megoldaná, mint mást, önállóan. Később jelezte, hogy legközelebb megpróbálja egyedül, tömegközlekedéssel. Megegyeztünk, hogy befele beutazik a kórházba. Nem egyszerű ez sem, busszal indul reggel, utána átszállás vonatra, aztán az állomásról a kórházba sem kis távolság, de megoldotta. Abban maradtunk, ha végez, szól nekünk, és ha már nem tud máshogy hazajutni, segítünk. Több helyre is kellett mennie, bizonytalan volt a befejező időpont, így a csatlakozás elérése is. Vártuk, hogy szóljon, de a messengeren jött az üzenet, hogy már a vonaton van, elérte, minden rendben, megy haza. Ezzel a vonattal még elérte a csatlakozó buszt is.

Meg tudta csinálni. Együtt örültünk ennek, mert ez egy önálló megoldás volt, amiben nem kért segítséget.

Lehet, most sokan azt gondolják, mi ebben a nagy kunszt egy felnőtt embernek. De akinél ezek a készségek nem alakultak ki, aki ritkán utazik, és kevés ilyen ismerete van, aki onnan jön, ahonnan nehéz elérni bármit, akinek nincs helyismerete, és rossz tapasztalatai vannak arról, ha útbaigazítást kér, annak ez igenis örömteli teljesítmény. Ahhoz, hogy egy ilyen utat megtegyünk, magabiztosság kell. No meg szervezőképesség, mikor az is gond, hogy mi legyen addig a többi gyerekekkel, igyekeznie kell vissza, amilyen gyorsan csak tud, és ezt az egészet tervezhetően, a tömegközlekedés csatlakozásainak figyelembevételével, felelősséggel kell megcsinálni, egyedül. Sokan nem vállalják ezt be, inkább fuvart fogadnak, a tömegközlekedés árának a többszöröséért, nem egyszer eladósítva magukat. Sokan még rá is dobnak erre, hiszen “menőzni” is lehet vele, egyfajta státusz-szimbólum sok családnál a fuvarfogadás. De ahol kevés a pénz, ott ez álságos így. Aki tud tervezni, az olcsóbb megoldást választja, akkor is, ha fáradságosabb. Ezért volt ez nagy öröm és visszaigazolás nekünk.

Sok ilyen rávezetéses megoldással értünk már el önállóságot. Befizetésekkel, kérelmekkel, időpontkérésekkel sokan tudnak már önállóan intézni ügyeket, melyekre korábban nem vállalkoztak. Mi mindig akkor segítünk, ha tényleg nincs más út. És akkor is lefuttatjuk előtte a lehetőségeket. Lassú tanulás, de sok minden mellétehető, megerősíthető, ami egy tudatos, tervezhető élethez kell.

Persze mindig van, amin nem találunk fogást. Most pl. a szemüvegjavítás kérdésében.

Hosszú évek óta fontos program nálunk a gyerekszemüvegek kérdése. Többször volt már szűrés, sok gyereknek van szüksége szemüvegre. Azt már látjuk, hogy akinél 1-2 dioptria szükséges, az elmarad… nem lesz az életük része a szemüvegviselés. Hiába próbáljuk, hogy az iskolában hordják, elmarad. Nem tudunk minden nap mellettük lenni, és mivel a gyerekek gyakran csúfolódnak is, a szülők sem támogatják túlságosan, hiszen lát a gyerek enélkül is.

Ám mindig van olyan gyerek, akinél 4-5, néha még több dioptriás szemüveg kell, ilyen fokú látásproblémával szemüveg nélkül már nem hogy tanulni nem lehet, de élni sem. Ám a költségek magasak, és vannak családok, akik nem tudják vállalni. Ilyenkor segítünk. Akkor is, ha eltörik, és javítani kell. Jól kialakult rendszerünk van, szerencsére sokan küldenek használt kereteket, még választani is tudnak a gyerekek.

De most két településen is van egy-egy olyan támogatottunk, aki kéthetente hozza vissza a törött szemüveget. Sokadszorra javíttatjuk, az optikus, akihez visszük segítőkész, próbálja, hogy a lehető legjobban jöjjünk ki, de a javítás mégis drága és túl gyakori.

Már mindent megpróbáltunk, a többféle szemüvegtoktól a szemüvegviselési szabályok sokadik átbeszéléséig szülőkkel, gyerekkel egyaránt. Egyszerűen nem megy. Újra és újra törött szemüveggel jön a gyerek, legutóbb négy darabra törve érkezett az egyik, láthatóan durva behatás érte.

Mit tegyünk?

Ha nem csináltatjuk meg, a szülő nem fogja. Annyi jövedelemből, amennyiből élnek, nem fogja futni kéthetente 10-20 ezer forintos javításra. Elfogadják, hogy nincs rá mód, és marad a gyerek szemüveg nélkül.
.
Felezzük meg? Mondjuk azt, hogy felét fizessék ők, hátha így jobban vigyáznak rá? Valószínűleg nem fogja fizetni, már jeleztük korábban ezt az opciót is, láthatóan hatástalan. A gyerek számára pedig minden nap kínszenvedés lesz szemüveg nélkül…hogy a tanulásról ne is beszéljünk. Maradjon a szemüveg az iskolában, és ha visszatérünk, akkor kapja meg mindig a tanítójától? De ha nem használja mindig, az biztosan káros, és egyébként is, látni mindenhol kellene.

Hogyan tudnánk kialakítani a szemüvegviselés kultúráját ott, ahol erre még nem volt családi példa? A lakhatási szegénység csak nehezíti a problémát. Nincs személyes tér, biztonságos hely, megfelelő bútor, de úgy tűnik, szándék sem. Külön figyelem kellene rá, de ezt nem kapja meg. A felelősség kiépítése lassú, tele van kudarcokkal.

Egyelőre javítunk. Újra és újra. De ettől nem alakul ki a családban az odafigyelés. Mert megoldjuk. Ha nem oldjuk meg, a gyerek látja kárát. Nos, ezek azok az esetek, mikor tehetetlennek érezzük magunkat. Mikor nem találjuk (még) a megoldást.

Nem a szemüveg az egyetlen ilyen egészségügyi probléma. Ilyenkor látja az ember, mennyire nehéz a védőnők dolga. Nem ott, ahol van felelős szülői magatartás, hanem ott, ahol nincs. Sok gyerek van már a kapcsolatrendszerükben, akinél meg lehetett volna előzni az egészségkárosodást, ha jobban tudtunk volna hatni. Ha hordja az ortopéd cipőt, ha betartja az előírásokat a kancsalság kezelésében, ha időben elviszik a kezelésekre, azokkal a problémákkal, mikor nem sír a gyerek. Mikor nem fáj valami, nem lázas, mert ekkor viszik orvoshoz, hanem, ha más tünetek vannak. Amelyekre figyelni kellene.

Mikor belekezdünk egy-egy ilyen történetbe, és beszélünk az orvossal, gyakran hallom: “Az egészségügy ennyit tud tenni. A többi a szülő dolga lenne. De nem fogja otthon betartani amit kérünk. Tapasztalatból mondom. Ha azt el tudják érni, hogy betartsák, akkor belefoghatunk. Ha nem, akkor nincs mit tenni.” És nem fogszabályozásokról beszélünk, erre speciel egyetlen példát sem tudnék mondani a kapcsolatrendszerünkből.

Ez a terület mutatja talán a legmarkánsabban, hogy nem lehet a gyerekekre úgy hatni, hogy közben a családdal, a szülőkkel nem törődünk. Ahol a szülő nem látta a felelős szülői magatartást gyerekkorában, ott ezt a mintát viszi tovább ő is. A legproblémásabb gyerekek mögött ilyen családok vannak.

Be lehet ezt pótolni felnőtt korban? Próbáljuk… legalább annyira, hogy a gyerek egy kicsit más mintát lásson. Hogy belőle majd más szülő lehessen.

egészségügyi problémák fejlesztő munka generációs szegénység segítségnyújtás szülői felelősség tanult tehetetlenség